Hogy őszinte legyek, nem volt valami egetverően jó napom. Rosszul indult. Elaludtam egy fél órával. (Na nem a vekkert szedtem ketté, azt a kiscsajszim megtette helyettem tegnap este!) Elterveztem, hogy szépen felkelek, bedobok egy finom kávét (3in1), aztán öltözés, gyereket viszem anyuhoz, onnan pont visszaérek, mire menni kell lakást nézni. A kávé természetesen kimaradt. Az öltözés nem. Ruha nélkül mégsem mehetek ki az utcára…! Futás a zebrához, pont zöld volt a lámpa. Láttam, hogy jön a busz, gyerek ölbe, aztán uzsgyi! Megvolt a bemelegítés a napi testmozgáshoz. Elértük. Mármint a zöldet. Aztán jött a meglepi: a megálló arrébb került amiatt a hülye építkezés miatt, ami most van itt nálunk. Futás megint. Akkor már kezdtem sejteni: a mai bemelegítés nem volt elég a fentiek szerint. A busz elment előttünk. Na, várjunk egy másikat. Telefon elő, képernyőre pillantás, majd döbbenet. Van kb. fél órám, hogy mindent elintézzek. Nem semmi! (Most rezgett a telefon, hogy sms-t kaptam. HURRÁ! Megkapom végre a képeket Floridáról!) Jött egy busz, gondoltam, sebaj, átszállással is meg lehet oldani a dolgokat, a trolik pedig köztudottan gyorsabbak, mint a buszok. Legalábbis azon az útvonalon, amin én szoktam járkálni. Felszállás. Kész csoda, le tudtunk ülni. Következő megállónál egy kedves öreg házaspár kapaszkodott fel. Körülöttem csupa fiatal, egyik sem állt volna fel, minek is azt…!? Én bezzeg felálltam (megvan a következő tornagyakorlat is, szuper!) Buszról le, futás (megint) a zebrához (szokásos), zöld a lámpa. Na ekkor jött a (ha jól számolom) negyedik futás: a troli ott áll a lámpánál! Ismét: gyerek ölbekapva, nyúlcipő fel! Semmi gond, kezdek belejönni a dolgokba. Természetesen minden ülőhely foglalt, egyértelmű, hogy milyen korosztály foglalja el. Nem baj, majd egyszer ők is kipróbálják, milyen dolog az, ha nem adja át nekik senki a helyet…
Troliról le. Következő probléma: át kellene menni az úton. Megjegyzem: főút. Kamion kamion hátán, autósok, buszok, trolik, őrült vezetők… Ugye nem kell bemutatnom? Házba be, emeleteken fel (gyalog, hogy máshogy?), ajtó zárva. Gond egy szál sem! Kulcs elő, belépés a lakásba, anyu sehol! Na itt már kezdett egy kicsit felmenni bennem a pumpa. Most mi legyen? Nincs más hátra, csak előre… az építkezésre. Gyerek ölbekapva újra, emeletről le (nem az elsőről), futás a megállóba, trolira fel, közben nyűgicézés, telefon eleresztés, wap, stb. Van egy jóhírem: a tornának vége: többet nem kellett futnom. Pedig gondolkodtam, benevezek egy rövidtávfutó versenyre, gyerekkel a kézben… 🙂
Következő esemény: párom felháborodottan közli velem: ugye nem gondoltam komolyan, hogy az építkezésre odaállítok a gyerekkel együtt??? Majd ő kinézi a lakást, eldönti, mi lesz a jó, én meg le vagyok … (“sz” betűvel kezdődő szót nem akarok ideírni). Ha lett volna vérnyomásmérő nálam, biztosan normált mutatott volna, pedig alacsony a vérnyomásom. Eredetileg.
Fogtam magamat, bementem egy shoppingba (nevet nem írok, reklámnak minősülne), gondoltam, legalább felpróbálok egy rég kinézett cipőt, ami párom szerint természetesen luxus dolog (nála a cipővásárlás max. 1500Ft-ból áll. Szerintem el van egy kicsit tájolódva, de mindegy. Inkább nem mondok rá semmit). Ami jó volt rám elvileg, abból kiesett a lábam (vastag zoknival), ami meg egy számmal volt kisebb, az szorított. Na ilyet sem pipáltam még!
Ekkor láss csodát! A szemembe ötlött egy leértékelt utolsó pár cipellő, vagány is, elegáns is, egye fene, beledugom a lábamat, ha másra nem, annyira, hogy jó-e rám. És… jó! Kényelmes is! Aránylag… Már amennyire egy új cipő kényelmes tud lenni. Megvegyem, ne vegyem…? Döntöttem: megveszem! (Annál is inkább, mert nem akaródzott levenni a lábamról.) Irány surány, kassza! Közben számolgatás: hány leb*t fogok kapni érte, milyen fejmosásban részesülök miatta, szóval megpróbáltam elképzelni a közeli jövőmet… De úgy voltam vele: nem érdekel a dolog, ha tetszik, ha nem, marad a kocsiban a cipő, dobozzal együtt. Igaz, a párját a kiállított darabok közül kellett megkeresnem.
Kifele menet megpróbáltam nem arra gondolni, mit kapok ezért, de nem ment.
Párom lassan megjelent a színen. Elkezdett happogni, mit képzelek én magamról(!), hogy megsértődöm, meg amúgy is…! A szokásos szava járása, ami nyomdafestéket nem tűt, én pedig ezt a bejegyzést úgy veszem, mintha nyomdafesték lenne. Bár ha valalki kinyomtatja, akkor az lesz, nem? 🙂 Ja, és persze a letolás. Amit kb. 2 órán keresztül hallgattam a cipő miatt. Ha most itthon lenne, még mindig mondaná a magáét.
Be a bolt területére, közben pénzfelvétel a bankautomatánál. Valahogy feltűnt, hogy sokan vannak a környéken ismerősök, akik ugyanakkor kapnak pénzt, mint én. Hmmm… Talán az én számlámon is megjelent egy összeg…?
Vásárlás , kóstolás, tömeg, majd eszembe jutott, hogy hát most szombat délelőtt van: a legnagyobb forgalmakat akkor bonyolítják a bevásárlóközpontok! Közben egy kis édességkóstolás(vett em is belőle a kiscsajnak, nyugi, meg is kaptam a magamét érte, hogy hogyan merek én 249 forintot költeni a gyerek édességére), egy kis tonhalkósotlás, ropikóstolás, teaivászat, ittunk valami baromi tömény “bio” répalevet (de tényleg az volt! Az árát nem merem leírni, még szívinfarktust kapnátok) is, aztán jött a nagy kérdés: melyik sorba álljunk be? Jó sokáig vártunk (természetesen), aztán nagy pakkal haza.
Van egy jóhírem: még működik az égő az előszobában! 🙂 De vettem ma egyet, gondoltam az elkövetkezendő pár napra is…
Szokásos napirendi pont: mikor lesz már kész a kaja?? Megjegyzem: kb. 10 perccel azután hangzott el ez a kissé éles, sürgető, felháborodott stílusú hang, a feladója szerintem nyilvánvaló.
Kipako lás helyett kajakészítés: csavarttészta tejszínes gombamártással. Mit mondjak, nem ette meg életem párja, mert “most valahogy nem kívánom”. Van még a hűtőben belőle. Kér valaki…?
Gyerek hisztizése, pakolás elnapolása, b*ogatások, majd a szinte várható kijelentés: ja, megyek ki anyámhoz. A busz indulása előtt kb. félórával. Aztán egy jó hosszú okfejtés, hogy tudja, hogy én őt tartom a sz*r szemétládának (stb.), hogy ő kimegy. (Egy szót nem szóltam) Ezzel is elment egy jó idő. Gondolkodóba estem. Mostanában már csak interneten keresztül lehet a drága párommal értekezni…? Telefonon nem, személyesen is ugyanazt kapom, mint mobilon keresztül, akkor…
Na ledőltem itthon. Kiscsajnak betettem a kedvenc filmemet, legalább érezzem jól magamat, miközben elalszom. Telefonhívások sorozata. A vonal enyhén szólva köpedelem minőségű volt az USA-ból. Próbáltatok már úgy komoly üzleti megbeszéléseket tartani, hogy azt halljátok közben, hogy “Igen, drága kiscsillagom, hívtalak már sokszor. Igen? És vele mi újság? Hát persze, kedvesem, hogyne akarnám! De akkor hogy találkozzunk? A telefonszámlát is befizetted? Nagyon ügyes vagy!” Ez csak egy kis ízelítő volt. Na most a helyzet az, hogy engem nagyon tud irritálni az ilyen dolog, hogy más magánbeszélgetését hallgatom, aki pedig nekem beszélne, abból egy büdös kukkot sem! Ti hogy vagytok ezzel?
Alvásról annyit: a DVD-n láttam,mennyit aludtam: nem egészen 10 percet. Ügyes vagyok, igaz? Előző éjszaka 4 és fél órát. De már aránylag belejöttem, hogy kell a fekete karikákat és a táskákat eltüntetni a szemem alól…
Ébresztő!! Barátnőm hívott,hogy akkor kb. 1 órán belül itt vannak nálam. Körbenéztem a lakásban. Mit mondja, háború sújtotta övezetté lehetett nyilvánítani. Pakolás, gyerek megnyugtatása, pakolás, gyerekmegnyugtatás, időnként kétségbeesés: miért nem alszik már?, aztán a porszívó behozatala. Persze közben mosogatás, teafőzés, kakaóscsiga-melegíté s, szemétkivitel, a szőnyegbe kb. 2 órával ezelőtt titokban beletaposott-nyomkod ott ebédmaradékok vakargatása…! Aztán kaputelefon. Semmi gond! Kiscsajszik összehaverkodása, sűrű bocsánatkérések, hogy bocs a kupiért (amennyire tudtam, rendet tettem pedig), aztán barátnőmmel kivonulás, gyerekek utánunk, anya! Ezt kérek! Anya! Azt kérek!, szóval a szokásos.
Végre kb. félórányi könyörgés után rá tudtuk venni a két kiscsajszit, hogy 5 percre ne legyenek a sarkunkban, beszélgetni szeretnénk. Sikerült! Hurrá!! A szobába való visszatérés valahogy nem töltött el ilyen kitörő örömmel. Tudtátok, milyen gyorsan tudnak a gyerekek mindent tönkretenni? Hirosima, Nagaszaki ehhez képest a mennyország volt! Persze az alkoholos filc előtérbe helyezve. Fekete. Most már a széket is megjelölte a drágám, hogy az az ő felségterülete. Persze nem a háttámlát, vagy a lábát, hogy legalább le lehessen mosni…! A huzatot! Az eddigi szép narancssárga kockás huzat közepén éktelenkedik egy kiscsajszi által kreált autogram. Persze egyértelmű, hogy a szék mondta neki, hogy vesse rá a kézjegyét!
Mire elmentek barátnőmék, maradt egy kb. 20 percem párom visszatértéig. Nem igazán volt kedvem megint elölről kezdeni a takarítás-pakolás-gy erekmegnyugtatás-por szívózás kampányt. Hazajött apuka, első szava: még mindig nem bírtál elpakolni??? Hogy néz ki a lakás????? (bocs, ez a második volt, az első: szia!). De ez már megszokott dolog nála(m).
Kiscsaj alvás nélküli nyűglődése volt a téma. Majd fogtam magam, megengedtem a fürdővizet, bele a gyereket, aki ordított, mint a fába szorult féreg. Párom egyből jött a szokásos szövegével: már megint meleg a víz a gyereknek! Nem bírod megcsinálni, hogy ne legyen meleg??? (nem volt meleg, csak a kiscsajszi hót álmos, azért nyűglődött) De amikor drága párom beledugta az ujját, akkor rájött, hogy a víznek semmi baja. Jött a következő szöveg:nyugtassam meg a gyereket, mert neki az agyára megy a sírás! Neki!!! Nem zavartatja magát, hogy én órákig szoktam hallgatni az ilyet.
Na mindegy, kiscsajszim akkor nyugodott meg, amikor kivettem, ölben volt, ringattam, stb. Szóval neki csak arra volt szüksége, hogy az én ölemben legyen, és megnyugodhasson, elaludhasson. Jött a meleg tejcsi, a puha takarója, anya mellette, és semmi gond nincs a világon!
Majd párom bejelentése újból: ő megy csinálni a honlapot egy barátnőnkhöz, mert itthon nem lehet. Szelíden, csendben, halkan megkérdeztem tőle: kb. hajnali 2-3 körül hazajön egyáltalán vagy ott is akar aludni?
Nos, még nem ért haza.
Gond egy szál sem! Még mindig nem vagyok ideges!
Ennyit a negatívumokról. A pozitívum: amit írtam cikket, már fent van Bp.-en a főszerkesztőnél elbírálás és szerkesztés alatt, talán a következő újságban már benne is lesz. Nem hiszitek el, milyen boldog vagyok ettől az aprócska kis hírtől!
Azért érdekel a dolog, mennyire fogják megkurtítani. Több, mint egy oldal lett A/4-esen, Wordben megírva.
Páromról szól. Ja, nem mondtam? Képviselő-jelölt lesz! Vagyis már jelölt.
De persze ebből is b*ogatás van, hogy ő el sem olvasta eddig, amit írtam róla cikket, és úgy fog megjelenni. Tudom sajnálni érte! Állandóan a gép előtt ül, a dokumentum címét tudja, ezáltal elég könnyű lenne a dolog, csak rákattint, betölti és a szemét rászegezi a képernyőre, nem?
Szegény exem! Ma este megint felhívott, kiöntöttem a bajaimat neki. Lehet, hogy rosszul esett neki, de már mindegy.
Mondjáto k, szerintetek is hülyeség az, hogy párom állandóan b*ogat mindenért? Azért is, mert felkapcsolom a fűtést a lakásban? (Valahogy nem szeretem, ha maximum 18 fok van a lakásban…)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: