Ma reggel arra ébredtem, hogy egy dallam zakatol az agyamban. Vagyis a fülemben. De elűzhetetlenül. Nem tudom, van-e, volt-e ilyen érzése bárkinek – bár biztos volt már, és nem én vagyok az első a világegyetemben 😀 -, nekem volt. Nem volt bekapcsolva se rádió, se tévé, hogy félálomban hallhattam volna, így nem tudom mire vélni a dolgokat. Talán az anyukám üzent… remélem így volt.
Erről eszembe jutott valami. Hogy én annak idején Bródy Jánossal találkoztam. Nagyon régen, tizenegykét éves koromban, amikor a Balatonon voltunk valamilyen táborban – hogy melyik felkészítő volt, már nem emlékszem, hisz elég hosszú az a sor, ami a fellépéseket sorolja, ami mind-mind felkészüléssel, extra próbákkal járt -, és elmentünk a Babamúzeumba. Azt hiszem, talán pont akkor körül nyílt, és ott volt Bródy János. Zeneszerető kórista kislányoknak kell még ennél jobb, hogy babák, töménytelen mennyiségben és egy NÉV, ami a szakma krémje?! 🙂 A mai napig emlékszem az arcára, hogy mennyire magas volt, miben jött, és hogy mennyire eszeveszetten kutattunk az övtáskáinkban egy árva cetli után, hogy autogramot kérhessünk tőle.
Hogy miért jutott eszembe Presserről Bródy? Mondjuk mindketten vastag, húsos szájjal rendelkeznek, mindketten zsidók, mindketten öregek mostanra, és mindketten egyazon műfajban képviselik a Tudást. Valahogy Szörényit annyira nem tudtam értékelni már akkor sem, pedig ő is ott volt. 😀
Kommentek