Pár napja valamiért az jutott az eszembe, amikor eltörtem a kezemet. Meg az általános iskolás tesitanárom. Vagyis az öreg. A K. Ferenc. (Nem merem kiírni a nevét, hisz azért vannak személyiségi jogai – még akkor is, ha már valószínűleg alulról szagolja az ibolyát.) Ő szivatott minket mindig azzal, amikor futás volt vagy hasonló, hogy ugyebár “Elkészülni, vigyázz, kész, rajt!”-ra kellett indulni, ő pedig azt mondta, hogy “Elkééééékülniiii nem szabad!”. Namost ha mindenki egyszerre készül rá az indulásra, akkor persze, hogy egy-két gyerek kiborul a sorból. Akkor pedig nevetés volt. Meg hát gyakorlatilag megszégyenítés, hogy hihi, bedőltél a viccnek. Egyébként a Feri bácsi egy alkoholtól és cigitől messziről megérezhető, öreg tesitanár volt. Így utólag, felnőtt fejjel azért egy-két dolgot elmagyaráznék neki, hogy mit lehet és mit nem lehet csinálni a gyerekekkel… Na mindegy. Szóval nem volt egy szuper tanár. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy nagyon jól tudta: anyukám cukorbeteg volt. De amikor felállítottam szándékomon kívül az iskola – szerintem – azóta is meglevő rekord távolugrását és eltörtem a kezemet vele, felhívta anyukámat és annyit mondott szó szerint a telefonba: “Ne tessék aggódni, anyuka, a gyereket most teszik be a mentőbe.” Na kössz! Ki az a szülő, aki erre a mondatra nyugodt tud maradni??? Én azon csodálkozom, hogy szegény anyukám nem kapott ott helyben és azonnal szívinfarktust. Na de tény, hogy valamiért folyamatosan a hangja járt a fejemben, miközben “alkottam” a csigát, amit mindjárt megláttok. Szóval elkékülni szabad! 🙂
Hozzávalók:
Elkészítés:
