Reggel nézegettem a fészbúkot – igen, kivételesen reggel gép elé jutottam. Találtam ott egy családi békéről szóló irományt, aminek teljes mértékben igazat adok. 🙂
Hogy miért is került ide most ez az ünnepi hangolódás, lelkizés? Amellett, hogy én is éppen mélyponton vagyok, azt hiszem, ilyenkor mindenki, akarva-akaratlanul magába néz, összegzi lassanként az elmúlt évet, a szívét nagyra nyitja, hadd áradjon ki belőle a szeretet, és igyekszik önmagához mérve sokat adni a rászorulóknak. Hogy az éppen az egyik alapítvány, vagy a szomszéd kisgyerek, akinek lyukas a cipője, mert nincs pénzük másikat venni, vagy egy vacogó hajléktalannak visz egy liter forró teát, esetleg kóbor állatnak ad éppen két falat virslit, az mindegy. A lényeg, hogy a szívünk melegséggel töltődik, aki kapta, az pedig egy életre meg fogja jegyezni, hogy nini, ott egy ember, aki segített rajtam, amikor szükséget szenvedtem. Akárki akármit mond, ez igenis jó dolog. (Most ne menjünk bele a politikába, pedig mindennek a hátterében ez van.) A Karácsony, a Szeretet Ünnepe pedig erről szól, hogy adni, önzetlenül, magunkat nem sajnálva, azoknak, akiknek szükségük van rá.
Le lehet engem hurrogni, de én igazából nem sokba nézem azokat, akik ilyen-olyan telefonszámokon akármennyi pénzösszegeket adnak, ill. átutalnak alapítványoknak, ha a közvetlen környezetükben sokkal nagyobb szükség lenne a segítségükre. Mert igen, van olyan, hogy több százezret ad valaki egy alapítványnak, de a saját édesanyja meg a falusi összetákolt házikójában didereg, ételre sincs, tüzelőre sincs pénze, a legnagyobb dolog pedig évek óta hiányzik az életéből: a gyermekétől/unokájától kapott szeretet. Mert a szeretet mindenre képes, mindent le tud győzni. Szokták mondani, hogy a szeretet nem kér enni, a szeretet ingyen van, a szeretet jó és végtelen mennyiségben adható. Milyen igaz! 🙂
Újra polgárpukkasztót mondok: én elítélem az egyik egyházat úgy “központilag”. Különösebb okom nincs rá, csak annyi, hogy a külcsínre sokkal többet adnak, mint a belsőre. Viszont van egyetlen ember annak az egyháznak a tagjai közt – vagyis már csak volt, mert meghalt -, aki csodálatos ember volt. Anyukám, aki nagyon utálta az egyházakat, mert hozzá csak a képmutató hívek jutottak el, és ez alapján ítélte meg őket (ilyen szempontból igaza volt, hisz nem látott mást, csak hogy így-úgy vallásos az illető szavakkal, de tettekkel nem támasztotta alá, pl. szidta az istent naphosszat; na ilyet igazán vallásos ember nem tesz), mesélt erről az emberről. Szentként tartja számon sok ember. Tény, hogy ha a realitás talaján maradunk, nem szent minden “szent” ember (=hitközösségben dolgozó, felsőbb rangú vezető) köztük, de ő nagyon sokat tett. Látványosan, ám szerényen. Hitet adott, önfeláldozó módon segített a bajba jutottakon, nem sajnált soha semmit senkitől, és (most jön a lényeg:) életem legmeghatározóbb versét ő írta.
Azt hiszem, sokan kitalálhatják, ki is ő: igen, Teréz anyáról van szó. Számomra egy ideje, ha vallásról van szó, és a békésebb, segítőbb szándékúról, nem a hittérítésekről, akkor az első ember aki eszembe jut, az ő. És ami itt van, az mindenki számára megszívlelendő tanács, nem csak Karácsonyra, hanem az egész életére.
Mindenkinek, aki bármikor is segítségre szorul, segítsetek! Mert nem biztos, hogy milliókat kell neki adni ahhoz, hogy boldog legyen, lehet, hogy elég egy ölelés, egy kedves mosoly, egy “Segíthetek?”-kérdés, vagy éppen csak annyi, hogy a földre ejtett egy szem krumpliját felveszitek. Nem tudjuk, kinek mikor mire van szüksége, csak azt tudhatjuk, hogy van szükség, amit éppen elszenved. Ha másról nem, szóljon erről a Karácsony! 🙂
Már csak pár nap 🙂