Miből készül a pékség-beli kenyér?

Igen nagy dilemmában vagyok. Ahogy jövünk haza a lányokkal, a felszállós buszmegállónkban van egy pékség. Onnan hozzuk időnként a kenyeret. Finom, frissen sült általában, kívül ropog, belül puha, két nap múlva is ehető, szóval jó. Árilag sincsenek elszállva, mert azért pékségből 210 Ft-ért venni a kenyeret nem rossz dolog.

Volt már azzal a pékséggel sok gond egyébiránt, azért is pártoltunk el tőle eddig: hiába rendelt meg valamit valaki, felírták, de aztán lehúzta valamelyik okos bennfentes, és nem csak mi jártunk már úgy, hogy karácsonyra megrendeltük a nagy, háromkilós kenyeret és nem kaptuk meg, a többi boltban meg már nem volt. Más is járt így, nem is egyszer, de csak ennél a pékségnél. Pedig állítólag ez a legrégebbi pékség a városban.

Az eladók nagyjából semmit nem tudnak semmiről, füzetbe írosgálják az eladott kenyereket, de minek?, mindent mindennel felírnak pluszba (mint a cukrászkiskerben a Tesco mellett), annyi helyen vezetnek egyszerre mindent, hogy szerintem ők maguk se tudják a végén levezetni, mi hova van beírva. A főnökük érdekes nő. Egyszerre próbálja őket kioktatni és irányítani – de csak a vevők előtt! -, meg kivenni a munkát a kezükből. Egyszóval káosz a köbön.

De a tegnapi húzásuk volt a legdurvább.

Apuci hozta a gyerkőcöket. Hoztak finom, friss kenyeret, mert azt mondtam, hozzanak már, együnk szendvicset vacsira – tudván, hogy a Sült tortát úgyis be fogják vágni, ha nem azonnal, akkor azonnal 😀 és azért mégse csak édességgel lakjanak már jól!

Tehát örvendezés a köbön, ahogy a kisebbik lányom hozta a kezében a kenyeret. Már mosolygott a pocakom nekem is előre, hogy finomat eszünk, jupppiii! Kentem, raktam rá a felvágottat, a picinek a sajtot nem – mert allergiás a tejre -, hoztam be, be is vágott egyből két szeletet belőle. Aztán jött az apa adagja. És a feketeleves. Ami után én nem bírok egy falatot se enni ebből a kenyérből.

A feketelevesnél a fekete szó szerint értendő. A leves helyett “csak” egy kis rövid dolog volt benne, ami elsőre kis koszdarabnak tűnt. Én azonnal kiszedtem, na ne egyen már kicsit koszos kenyeret se apuci! Aztán láb-földbegyökerezés. Hoztam be apának, azzal a túlontúl nőies és finom mondattal kísérve, hogy “Ezmiezbzmg? Ugye nem egérszar???” Apa morzsolgatta, szagolgatta, és kijelentette, hogy de, ez bizony az, hol találtam. (Mondjuk ez hülye kérdés volt, ha már a “koszdarab” környékét is hoztam a közepével együtt.)

Egy szó, mint száz: nem egyszer találtunk már a házban, a ház környékén egeret, egérürüléket. (A csapdát az egerek nem élik túl.) Patkány is van a környéken, nem is egy. Tehát meg tudjuk különböztetni az egér- és patkányürüléket egymástól. Egy-két sütit mi is elkészítettünk idáig, ezért merem állítani, hogy felfedezzük, hogy a süti melyik része hogyan szennyeződhet bármivel is.

Namost az a helyzet, hogy ez bizony nem a kenyér legalján volt, nem a héján, nem a tetején, hanem mértanilag szinte a közepén. Tehát a pékségben tesznek magasról rá, hogy mi kerül a kenyér tésztájába. Mert ez már kelesztéskor benne volt. Rossz belegondolni, hogy miféle állatok mászkálhatták össze az ennivalókat ott! Ha már egér van, akkor legközelebb patkány is lesz (mert úgy kezdődik az invázió – megtanultam -, hogy hangya->egér->patkány). Erősen gondolkodom rajta, hogy egy ÁNTSZ-feljelentést megérjen a dolog.

Ezek után azt hiszem, nem túl hihetetlen azt állítani, hogy én nagyon várom már, hogy nyár legyen, harminc fok árnyékban és el tudjuk végre kezdeni építeni a saját kemencénket az udvarra. Merthogy ezek után én ott, abban a bizonyos pékségben tuti nem veszek többet kenyeret, erre mérget vehet bárki!

Ha tetszett, csatlakozz a facebook oldalamhoz, ott még több információt kaphatsz rólam, rólunk, a mindennapi életünkről!