Tegnap délután a suliból kifele jövet egy igen érdekes beszélgetés fültanúi voltunk a gyerekekkel. 3 tini lány beszélgetett, hogy ki hol lakik, kivel, mennyire jó nekik ott, stb. Megpróbálom úgy leírni az ott hallottakat, hogy még “nyomdafestéket” tűrő legyen. Mivel nem volt hosszú a táv, amit mögöttünk jöttek (kb. két házszámnyi), nem hosszú a pár mondat, ami megragadt a fejemben, de érdemes elolvasni.
– Te még ott laksz a szüleiddel?
– Jah, a f*ssz*pó anyámmal.
– Mer mivanmán?
– Nem fordult még fel a ribanc!
– Apád?
– Vele is laktunk. Vagy 5 éves koromig. Aszt felszívódott a g*ci.
(Itt már kicsit viszketett a tenyerem.)
– Oszt másik fickója nincs anyádnak?
– Vaaaan, de köcsög. Csak ezt a k*rva …… tabletet vette meg, a másik csak egy huszassal lett volna több. De mondoooom, köcccsög!
(Itt lassítottam.)
– Azt várom dögölnének már meg!
(Pfffff!)
Mit mondjak, igen nagy erőmbe telt hátra nem fordulni és vagy két-három takaros pofont le nem keverni a kislányoknak. Miért kislányok? Nagyjából 13-14 évesek lehettek maximum (tehát az én gyerekeim is lehettek volna), a ruhájukat elnézve nem tudom, hány havi fizetést költöttek rájuk a szüleik. A hajuk fényes, simára vasalva, az arcukon enyhe smink – finoman csak, amit csak a nők látnak, hogy fel van téve, mert leheletnyi tényleg -, kezük több manikűrt látott, mint mosogatószivacsot, a Fórumban (Debrecen) láttam azt a csizmát kitéve, ami az egyikükön volt. Az meg, valljuk be, nem túl olcsó hely, két-három boltot kivéve.
De mit is csodálkozom?! Hisz manapság már sem a szülőknek, sem a pedagógusoknak nincs tiszteletük, rá sem szólhatnak a gyerekekre. A gyerekek, kamaszok pedig ezt jó alaposan ki is használják – tisztelet a kivételnek -, és tesznek magasról a szüleikre, szidják őket, mint a bokrot, lehülyézik legjobb esetben. Legalábbis én ezt látom.
Az én lányom kivétel (:)), mert kiskorában rávezettem, hogy úgy merjen lehülyézni engem, hogy szájba vágom abban a szent pillanatban. Megtanulta egyetlen odalegyintésből (nem verem a gyerekemet, mielőtt megszólna bárki is). Azóta sem merte mondani. Ettől függetlenül döbbenten mondja, hogy a Joci, a Máté, a Gabi… a mittudomén, kicsoda hogy vélekedik a szüleiről – nos, elég sok kocsist hallottam, de olyan cifrákat nem sokat, mint amit elengednek a szájukból.
Valami gond van a társadalommal, úgy érzem. Nem kicsi, hanem nagy. Én még mindig azt mondom, hogy nekünk jók voltak a tanáraink anno, mert mi nem mertünk még csúnyán nézni sem a tanárainkra (jó, hát aránylag elit iskolába jártam), a szüleinkről meg tiszteletlenül beszélni?! Itt jön elő az, hogy mi anno meg se mertük mondani otthon, ha rosszak voltunk a suliban, annak örültünk, ha a szüleink nem tudják meg, mert akkora sallert lekevertek volna, hogy a fejünk leszáll!
Most meg az a menő, aki szidja, pofozza a szüleit, pokolba kívánja őket, szökik otthonról, cigizik, kábítószerezik, 12 évesen már nem egy emberrel feküdt le, és sorolhatnám. Hát mi lesz belőlük felnőttként? Köszönjük, ValóVilág, Éden Hotel, Éjjel-nappal Budapest és társaik! Mert ezeket nézve tényleg csak a kurválkodás, káromkodás, veszekedés és egymás hajának tépése jön le a gyerekeknek. Meg persze hogy smink, haj, manikűr-pedikűr, legdrágább ruha, ami két hét múlva már nem menő, az kell. És a szülőknek a teljes, totális ellentmondás. Mert csak akkor lehet befutott ember belőlük, azt hiszik. Pedig nem. Nekünk, szülőknek kell kitaposni az utat számukra, hogy ha jól tanulnak, bejussanak az egyetemre és tudjunk nekik munkát keríteni. Mert még mindig így működik a világ. Ez nem változott az utóbbi pár száz évben.
