Hát akkor kezdem az elején. Nem, nem kezdem. Majd kiderül. Igazából azt csodálom magamon, hogy nem őrültem még bele. Bár mostanra kezdek a határán járni. Mert ép ésszel fel nem tudom fogni, hogy több ember okolható az anyukám halála miatt, de senki nem írja le, hogy igen, ez vagy az hibázott. Kik hibáztak?
Elsősorban az az illető, akinek tudom a nevét, és a mai napig nem tudom eldönteni, hogy egy kanál vízben akarjam megfojtani vagy sajnáljam. Ez az illető az, aki elütötte az anyukámat. Aki telefonba elmondta, hogy a kávéjára figyelt, ki ne boruljon, nem pedig a visszapillantó tükörbe és a holt térbe. Mert úgy gondolta, úgyse jön senki mögötte. (Persze, az én anyukám hirtelen odateleportálódott a semmiből, a másodperc tört része alatt.) Igaz, hogy csak kb. 30 km/h-val tolatott rá, nem 120-szal, de akkor is hibázott. Aztán a végére, ahogy a rendőrnyomozótól megtudtam, ki akart szállni az egészből, hogy ő ott sem volt. Itt persze egy kicsit rossz lóra tett, mert több szemtanú volt rá. De piszok jó ügyvédje lehetett, hogy állítólag 14000 Ft-ra büntették meg, mint szabálysértő. Hogy az elütött áldozat belehalt? Az senkit nem érdekel.
Anyukám koponyatörést szenvedett – egyesek szerint a helyszínen újraélesztették, amire én is láttam bizonyítékokat, amikor odamentem a helyszínre pár órával a baleset után; csak nem tudtam akkor még, hogy fel kéne kapni azt a pár fecskendőt bizonyíték gyanánt -, a rendőrségen, hónapok múlva láttam meg a papírt: “SÚLYOS, ÉLETVESZÉLYES!”. Kb. 27 hetes terhesen határozottan “jó” érzés volt látni. Mert annyi időbe került, hogy lássam az első orvosi papírt, ami anyukámról készült. Kb. 6 hetes terhes voltam, amikor elütötték. Ki lehet számolni, mennyi küzdöttem érte, hogy bármit is lássak. Na de ne szaladjunk ennyire előre, amikor már bő 3 hónapja a föld alá volt téve, hogy mi történt akkor!
Tehát engem felhívtak dél körül, hogy anyukám balesetet szenvedett, menjek be a Kenézybe. Emlékszem, út közben apával még azon morfondíroztunk, hogy hogyan is oldjuk meg a délutánt, ő nem megy vissza melózni, gyorsan kitakarítjuk a gyerekszobát, hozzuk ki magunkhoz anyut. De amikor beértem, és bejutottam végre az orvoshoz, akkor jött a hidegzuhany: vonuljunk félre egy kicsit, mert anyukám holmijai ott vannak becsomagolva, rendőrségi papírral, jegyzőkönyvezve – mivanbzmg? -, és hogy nem vihetem sehova, mert súlyos sérülést szenvedett, eltört a koponyája, bevérzett az agya, és elkezdett már azonnal gyűlni a koponyájánál a víz. Felmehetek hozzá – kössz! -, de nincs magánál. He??? Remegve mondtam valamit apának, amíg kint várakozott, hogy gyere, erre van, megyünk felfele anyuhoz.
Nagy nehezen megtaláltuk a szobát, hogy hol is van. Anyu aludt. Láttam rajta, hogy fájdalmai vannak. Iszonyatosan megijedtem, hisz össze volt törve a feje, tele véraláfutásokkal, amik már elkezdtek lilulni befele. A keze kb. másfélszeresére dagadva. És nem reagált kb. semmire. Próbáltam, próbáltuk felébreszteni, sikertelenül. Na akkor hívtam a nagybátyámat. Az egyiket. Mert ahogy bekapcsoltam anyu telefonját, láttam, hogy hívta. Én meg őt hívtam, remegve-sírva, hogy jöjjön, anyut elütötték, és nincs magánál, én pedig meg vagyok ijedve, hogy mi lesz így.
Jött is rövid időn belül, meg aztán a másik, és harmadik nagybátyám – négy van összesen -, és a legfiatalabb egyből csúnyán rámnézve kezdte, hogy miért engedtem, hogy elüssék, miért nem voltam ott, stb. Ők még nem tudták, hogy baba van a pocakban. Kész szerencse, hogy anyunak elmondtam kb. egy héttel az elütése előtt, hogy végre sikerült, terhes vagyok, ott a két csík, és ugyan még egy kicsit visszafogottan, de örült neki. Mert tudta, hogy én mennyire vágytam Rá. A harmadik pocakfoglalómra.
A nővérekkel történt beszélgetés során kiderült, hogy anyukámnak az intenzív osztályon lenne a helye, de valamelyik intenzív osztályon fekvő beteg valamilyen olyan vírussal vagy kórokozóval – egyszóval veszélyes dologgal – volt ott, hogy az egyik szobát azonnal, teljes mértékben le kellett fertőtleníteni, így nem tudott odakerülni az anyukám.
Mit mondjak, fogalmam sem volt róla hirtelen, hogy mennyire komoly a dolog, anyukám mennyire van rosszul, mekkora a baj konkrétan, stb. Csak azt tudtam valahogy a döbbent és kétségbeesett ködben, hogy el kell intéznem egy csomó dolgot, számlákat befizetni, és valahogy elérni, hogy anyu átkerüljön az intenzív osztályra. Meg az a plusz dolog, hogy mit is kell behoznom neki? Hálóing, pizsama, mert hűvös van (január harmadika volt), és biztos fázik, az inzulinját is be kell hozni, vércukormérőt, háziorvosnak szólni, meg annak az ápolónak, aki szokott hozzá kijárni… Tehát egy kicsit több dolgom van hirtelen, mintsem a nőgyógyászhoz beállítani mosolyogva, hogy nézzünk babát, mert végre ott volt december huszonhetedikén az a második, halvány csík.
Kép forrása: https://bopci.cafeblog.hu/files/2015/05/mento.jpg
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: