Ahogy kiszálltuk a kocsiból, automatikusan rohantam a hátsó kapuhoz. Aztán fel a negyedikre. Levél? Nincs bedobva. Pedig tuti járt már a postás. A lakásban anyu ebédje ott volt előkészítve, félig készen a tűzhelyen: füstölt csontos bablevest főzött – úgy volt, hogy délután ott leszünk, mert délelőtt babát akartunk nézni ultrahangon. Nem volt több pénze, csak ilyen ennivalókra, annyi volt a fizetnivalója. De ott volt a piros fazékban a leves. Betettem a hűtőbe. Akkor még azt hittem, hazajön nemsokára. A tejföl ott volt, már felbontva a hűtő polcán. Az ásványvizet is betettem a hűtőbe. Ott volt bekészítve még valami, ami sütemény lett volna az unokáinak.
Rossz volt mindezt látni. Nem nagyon szerettem soha úgy fent lenni otthon, hogy anyu nincs otthon. Nélküle nem olyan a lakás, mint ha ő is ott lenne. Inkább rohantam a nagyszobába, hogy összeszedjem, amire szüksége lehet odabent. Közben a telefon a fülemen lógott, hogy mi újság, felkelt-e anyu, magához tért-e. De nem, semmi ilyen dolog nem történt. Hirtelen nem tudtam, milyen gyógyszert vigyek be neki, meg hát emlegették, hogy a zárójelentéseit vigyem be – tök jó, hogy október végén, pont a szülinapja után, Halottak Napja előtt a klinikán volt, beállították a vérnyomásgyógyszerét vagy mit; állítólag rutin-bentfekvés volt. Igaz, hogy fűtés nélkül volt a Klinika épülete, mert éppen felújítás volt, és miután bekerült és ez kiderült, késő este én rohantam be a Tescoból, jóval látogatási idő után egy villany konvektorral, hogy ne fagyjon halálra a vele egy kórteremben levő egyik beteg sem. Magyarország, 2012. ősze. Na de vissza: vajon hova tette a zárójelentését, és akkor hova is kellett volna egy-két napon belül mennie? Doki beírva, jó, de még nem hívtam fel Eszterkét, a segítő-ápolóját (nagyjából az egyetlen pozitívum, amit a debreceni önkormányzat csinált, miután elvette az ápolási díjat: engedte, hogy létrejöjjenek olyan segítő hálózatok a városban, akik a tartósan beteg emberek és a háziorvosok közt tartják a kapcsolatot rendszeresen), és következő hétre a szemészet is be volt írva, hogy a szemcseppjét felírják.
De hol van hirtelen egy szatyor? Ja, igen, bent, nála. Polcon pakolászás, hálóing, pizsama, bugyi, zokni, köntös… megvan. Mi kell még? Evőeszköz, a pohara – de melyik legyen? Mert az üveg nem jó. A műanyagba éppen a tojás van leütve a sütihez. Porcelán szintén kilőve a törés lehetősége miatt (pedig azt tőlünk kapta a szülinapjára, és alá van írva, totálisan egyedi). Na akkor egy másik, szintén műanyag pohár jó lesz. De sietni is kell, mert a nagylányért 4-re menni kell a suliba. Őszintén szólva nem tudom, aznap ki ment érte, lehet, hogy anyósom, mert én elég nagy ködben voltam, de mindegy. Azt tudom, hogy miután bevittük anyunak a holmijait, indultunk nemsokára kifele “az isten háta mögé”, és akkor körül tudtam meg a két nagybátyám telefonszámát – mert addig nem tudtam. Én persona non grata lettem a szemükben, miután a nagylányom megszületett – hisz házasságon kívül született, ráadásul egy olyan embertől, aki számukra nem volt megfelelő; holott nem volt egyikőjük sem az apám -, és a nagymamám meghalt. E két dolog közt is csak pár hónap (konkrétan 4) telt el. Szóval onnantól kezdve csak egyetlen nagybátyám volt, aki úgy-ahogy osztotta a nagymamám gondolatmenetét, miszerint ha én annyira akartam azt a gyereket, akkor nem kell büntetni miatta, ha már megszületett. A többiek… na majd kiderül az is, hogy ők milyenek.
Tehát meglett a telefonszámuk, és megkaptam az egyiktől, hogy őt ne hívjam – világéletében bunkó volt, anyut még gyerekkorukban egyszer megkergette konyhakéssel; csak azért, mert született egy öcsikéjük!, azóta sem változott sokat -, és csak azért adta meg a számát, hogy ha el akar engem érni valamiért, akkor elérjen. (Azt hiszem, talán egyszer hívott fel összesen, kemény 10-20 másodpercig.) A másik egyből úgy mutatkozott be apának, hogy “tegezz nyugodtan!”… na ő is egy érdekes személyiség. Róla még lesz szó, mert csinált érdekes dolgokat.
A nővérkék megkapták a zárójelentést, és – akkor még nem tudtam, miért – egyből elkezdtek arra szuggerálni engem, hogy valljam be: anyukám rosszul volt, elesett és úgy döccent át rajta az autó. Anyukám nem volt rosszul – a nyomozásból, az autón és anyu ruháján levő sérülések miatt, sőt, a szemtanúk szerint is teljesen gond nélkül ment, szét is nézett, stb. -, nem szédült, a gyógyszereit rendben szedte, az inzulinját mindig karban tartotta. Rá mondták anno, hogy ennyire szépen vezetett diabéteszes naplót ritkán látni! Mert erre, az egészségére maximálisan adott.
A nővérkék miután látták, hogy velem nem sokra mennek, nagybátyáimat kezdték el rábeszélni, hogy na, vallják be, hogy anyukám vagy elesett, mert rosszul volt, vagy berúgott és aláesett az autónak. Na itt durrant el az agya annak a nagybátyámnak, akit azóta is az egyetlen, élő rokonomnak tartom (apám 2001-ben halt meg; hogy ki segítette a kötelet a nyakába, már oly mindegy). Elmagyarázta a nővérkéknek, hogy hol lakik az atyaisten. Attól kezdve talán felfogták, hogy nem, az én anyukám nem tehetett róla, hogy rátolattak, elütötték, mert váratlanul indult el az autó, és (a vezető elmondása alapján) “siettem, mert a F.-t hogy hazahoztam, még vissza is kellett rohanni a munkahelyre”. Az F. a szomszédunkat jelenti, aki munkahelyi balesetet szenvedett, és ugyebár Magyarországon – sem – vállalják a munkáltatók a felelősséget, így inkább egy másik munkással hazaküldték a sérültet, mintsem jegyzőkönyvet vegyenek fel vagy legalább bekössék a sérülését. F. ért el először engem telefonon, hogy valami baj érte anyut – azóta veszem fel a telefont az ismeretlen telefonszámoknak is; addig csak kinyomtam őket, hogy elegem van a fenyegető telefonokból.
Akárhányszor kérdeztük, folyamatosan az a választ kaptuk, hogy még mindig nem mehet át anyu az intenzívre. Közben egy-két elcsípett beszélgetést végighallgattunk. Emlékszem, volt egy aránylag nagydarab nővérke, aki kifakadt a kollégájának, hogy ő nem érti, mi a fenét kell nekik kínlódni egy balesetessel, akinek az intenzíven van a helye, hisz ők nem fogják annyira ellátni, mint amire szüksége van a néninek a tizenhetesben. Azt hiszem, nem kell elárulnom, melyikben volt az én drága anyucikám…
Kép forrása: http://www.vitalitas.hu/konyvek/cu/cu7.htm
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: