Készüljünk a gyermeknapra! Retro perecláncot a gyerekeknek! ’80-as évek titkos vásárfiája

Amikor én még kislány voltam… akkor volt még igazi mézeskalács, igazi vásárfia, májuselseje felvonulással, sült kolbásszal, ökörsütéssel… és a gyerekek ha mást nem is, egy ehető nyakláncot kaptak a nyakukba. Volt annak két fajtája, amit annak idején árultak: az édes és a sós. Mivel anyukám nem favorizálta a túl sok édességet – igaza is volt 🙂 -, maradt a sós. Ami igazából nagyon finom volt.

Aki legalább annyira túl van a harmadik ikszen, mint én, az biztosan emlékszik rá, hogy milyen volt, amikor a mézeskalácsos standnál megálltunk, és szemet gyönyörködtetően nagyra nyitottuk a szemünket a sok-sok szív alakú vásárfiát bambulva, amik elsősorban piros festékkel voltak bekenve (szépek voltak, de amikor beleharaptam, hát brrr!, az a festékíz?!), de volt, ami eredeti mézeskalács színű volt: világosbarna, és mintha egy lenyomatot képeztek volna. Aztán a szemünkbe ötlött a törökméz. A selyemcukorka. És felnéztünk anyukánkra, hogy hátha vesz nekünk olyat… és eközben megakadt a szemünk a fentről lelógó csodákon: a szív-korong alakú, rózsaszín és citromsárga színű édes, és a kerek, perechez hasonló külsejű, de sós nyakláncokon.

Egy nyakba akasztható füzért kell elképzelni, sós, kívül ropogós, belül puha karikákkal. Az édes pedig fogalmam sincs, milyen volt. Mert olyat soha nem kaptam. (Ezt egyébként időnként manapság még lehet találni a vásárokban.) De igazából nem is bánom. Mert a sós nagyon finom volt! 🙂 Anno a Debrecen Áruház előtt volt egy stand,

ahol évekig lehetett kapni. Hajjajj, belegondolok, és máris úgy érzem, mintha ott lennék, egészen kicsiként, és érzem, mennyire vágytam rá, és mennyire nem örültem neki, hogy anyukám soha nem vett törökmézet, csak ezt. Én pedig most megcsinálom a saját gyermekeimmel, hogy a dédmamámtól és nagymamámtól tanult receptet közreadom, azzal a hatalmas titokkal, amit sokan nem tudnak, hogy mitől olyan az a bizonyos nyaklánc. Mert tényleg: kívül ropogós, belül pedig puha.

Gyereknapi nyaklánc retro formában

Hozzávalók:

Elkészítés:

  1. A hozzávalókat a kenyérsütőbe tesszük, és kelesztő-dagasztó programmal (8-as) elkészítjük. A márkák miatt bocsánat, de dédmamám és nagymamám ezt használta anno, és mással tényleg nem jó. Nem tudom az okát!
  2. Ha megkelt, lisztezett deszkán kinyújtjuk, ujjnyi vastag és nagyon hosszú “kígyókat” vágunk belőle. (Tehát ujjnyi a vastagsága és a szélessége is.) Most jön a titok első része! 🙂 Elővesszük a nyújtófát, és arra feltekerjük körbe, közben enyhe nyomást gyakorolva a tésztára. Ha körbeért a kígyónk, egy éles késsel elvágjuk, és pár centivel arrébb újra elkezdjük a következőt rátekerni. Ha tele van a nyújtófánk, hengergetve, egyenként lehúzzuk róla. (Itt a titok második része.) Vigyázni kell, el ne szakadjon a tészta.

    Így kell felcsavarni-tekerni a nyújtófára – és a lehengergetett karikák is láthatóak.

  3. A közben feltett sós, forrásban levő vízbe eresztjük a tésztakarikákat és kb. 10 percig főzzük őket. Nem tudom pontosan, meddig, annyi a lényeg, hogy megváltozzon az állaga, és szinte meg kell főnie a vízben. (Itt a titok harmadik része: igen, először főzni kell!)
  4. A megfőtt karikákat óvatosan kivesszük egyenként a vízből, és egy sütőpapírral bélelt tepsibe helyezzük. A 230-250 fokos sütőben légkeveréssel kb. 15-20 percig sütjük, aranybarnára. Mire kész van az első tepsinyi, addigra a következő adag is megfő, és lehet tenni őket egymás mellé a tepsibe.
  5. A kihűlt karikákat egy erős cérnára felfűzzük, kb. 25-30 db elég egy majdnem 5 éves gyerek nyakába.

A fenti adagból kb. 2-3 nyaklánc készíthető.

Címkék: , , , , , , ,
Tovább a blogra »