Nálam is borul a bili

Mint már egy másik, kedves bloggertársamnál, nálam is kiborulás van a köbön. Lényeg: a nagylány ugyebár előkelő, művészeti iskolába jár. Néptánc szakirányba. Alsó tagozatos. Ma megvolt a nagy-nagy művészeti záróelőadás (értsd: szülők belépődíj ellenében megnézhetik a gyerek tudását a színpadon, kötelező ott lenni, támogatni az iskola művészeti alapítványát, valamint meg kell venni legalább 5 db tombolát, amin agyonhasznált, teszkógazdaságos selejt termékeket sorsolnak ki, a “csókos” szülők gyermekeinek).

Az előadás csak fél 5-kor kezdődött, de a gyerekekért 1 órakor menni kellett a suliba – pont alvásidőben a picinek, szuper! következésképp előre borítékolható volt a hiszti -, vissza kellett vinni beöltözve negyed 5-re. Igen, árnyékban volt 30 fok, a gyerekeknek pedig több réteg ruhában, nylon harisnyában kellett túraútvonalat tenni a belvárosig. Árnyék nuku, mert hát az okosok az önkormányzatnál az összes fát kivágták, ami létezett az utcákon, így mostanra ez a kisváros egy sivatag és betondzsungel keveréke lett.

Tehát a gyerek ebéd után elindult a szülővel vagy anélkül haza, tusolni, hajat mosni, hajat csináltatni, átöltözni, sminkelni, stb., és nem volt ideje házi feladatot csinálni. A műsor elvileg este 7-kor véget ért. A szünet csúszásából már lehetett következtetni rá, hogy a vége is csúszni fog. Az este 7 helyett elmúlt 3/4 8, mire lejöttek a színpadról. Mert ugye a végén – szintén kötelezően – össze kellett állni csoportos éneklésre. Ami nagyon szép és jó, de a gyerek fáradt, túl van pörögve, és házi feladat még mindig nincs elkészítve.

Sőt, mi, a hülye szülők azt hittük, a tanár legalább nem ad holnapra házi feladatot. Hazaér a szereplésben/vizsgázásban elfáradt harmadikos gyerek, lerogy fáradtan, kipirulva, elkezdi mesélni az élményeit csillogó szemmel (:)), eszik-iszik, fürdik, és kiderül, hogy ja, még olvasni valója is van, írásbeli házi is van, és még egy összehasonlító elemzést is kell csinálnia másnapra, mint “szorgalmi házi”. Mert ha nem csinálja meg kézzel írva, előadva, karikás szemekkel, latin nevekkel zsúfolva holnap az egész osztály előtt, bizony irgum-burgum lesz, és felejtse el a kétes jegynél a felfele kerekítést. Egyébként is, a gyerek miért nem készítette már el előre, mielőtt kiadta a tanár néni a szorgalmi házi feladatot? (Talán nem gondolatolvasó? Öreg hiba. Egyes, ülj le, fiam!)

Dedóvó Házirobot persze hirtelen guglizásba kezd, ahogy kijön a zuhany alól, ahova ijedten pislogva ment utána a gyerek, hogy “anya, ezt holnapra kéri Irénke néni!”, mert a rozmár és a fóka összehasonlító elemzéséről hirtelen se köpni, se nyelni nem tud, hogy mi az ördögöt is akar a kedves tanárnő. Amellett, hogy azon morfondírozik: vajon a szemtelenség, a pofátlanság vagy a pusztán szivatási vágy túltengése bukkant elő újfent az illető pedagógusból. Apa persze azt mondta, hogy jó, hát akkor innentől kezdve a gyerek nem megy fellépésre. Pedig a gyerek nagyon szereti a néptáncot – szuperkedves “edzője” van -, olyan trillázásokat meg sikkantásokat kivág, hogy csak lesek, echte évtizedes kóristasággal a hátam mögött – khmm, kijavított a drága szentem, hogy ő csujjogat, nem trillázik meg sikkant -, és ez a mai fellépés egyébként is kiemelten fontos, vizsga volt, és kötelező. A tanár hozzáállásáról pedig nem a gyerek tehet.

Mert mi is ugrik be hirtelen a rozmárról és a fókáról? Szégyen vagy sem, biológus nem vagyok, ez tuti. Persze amellett, hogy meg tudom különböztetni a (ló)darazsat és a méhet, meg tudom, hogy mindkettő tud csípni. Tehát az egyik barnás, a másik inkább szürke. Az egyiknek van kiálló agyara, a másik inkább a cet szájában szokott kikötni borjú korában – amiről nem egy lélegzetelállító felvétel készült, és egyiket sem vagyok képes igazán végignézni a mai napig, dühöngő- és sírásrohamok nélkül. Aztán Dedóvó Házirobot nekiáll diktálni, hogy “Írd le szépen, diktálom. Rozmár, kettőspont…”, de amikor a 10. sor után a gyerek annyira fáradt, hogy az agyar két r-rel íródik, és háromszor is visszakérdez, hogy akkor most hol jártunk, mit írjon le, a vemhes pedig terhesként jelenik meg a papíron – na itt már abszolút borul a bili. És ekkor elmúlt este 11 óra. Az én csodaszép nagylányom pedig még csak harmadikos! Nem robot ő, hogy amit mondok, azaz próbálok a fejébe verni éjnek évadján, azt be is magolja és hibátlanul visszaadja az Odobenus rosmarust meg társait. Arról nem is beszélve, hogy nem latint, hanem angolt tanulnak.

De most mi az ördögöt csináljak? Én nem írhatom le helyette – a kézírása utánozhatatlan; a tanár néni pedig már megtanulta, hogyan ír a gyerek -, viszont ha felkeltem 5 órakor, hogy befejezzük a fóka elemzését, kipihent nem lesz az agya, helyesírási hibákkal pedig telve lesz a fáradtságtól félig alvó gyerektől származó írás. Ez pedig megint nem elfogadható a tanár néni szerint. De akkor mondja már meg nekem valaki, mi a fenéért kell ilyen háttérinformációk tudatában egy felsőoktatás szintjén levő elemzést írnia a gyereknek! Tanév végén! Mondja meg inkább a tanár, hogy nem hajlandó javítási lehetőséget adni ennek a gyereknek, mintsem rákényszeríti egy olyan dologra, ami ép ésszel és logikával is végiggondolva kivitelezhetetlen! Vagy a fellépés előtt-alatt a gyerek majd laptopot nyitogat, okostelefont búj és jegyzetel a zsivajban? Így gondolkodik egy tanár? Aki ráadásul sok évtizede tanít. Miért kell a tanulás örömét elvenni a gyerektől?

Gyereknap elmúlt, értem én. Tehát most újra a komoly, nagyon fontos tudásnak kell érvényesülnie. Ám közben odakint verőfényes napsütés van, árnyékban 30 fok, a gyerekek pedig annyira le vannak szívva agyilag, hogy a zombi hozzájuk képest egy ép ésszel bíró lény… ez, mindez ezek szerint nem érdekli az adott tanár nénit. Szép! :/