Álmodj, királylány!

Tegnap visszakerült hozzánk a két kicsi pikk-pikkünk. Merthogy az egyik már lábra sem állt. Hogy a pipis oviban mennyire figyeltek rájuk – hát azt hagyjuk. Iszonyatosan mérges vagyok miatta.

Tehát visszajöttek, és kis idő múlva pittyegés töltötte be a házat. Hiányzott is a kiabálásuk. 🙂 Viszont ahogy apa kézbe vette az első szülött pikk-pikkünket, még éppen tartotta magát. Próbáltuk vitaminos vízzel megitatni, hogy a szemmel látható kiszáradt állapotot valahogy helyrebillentsük. De ekkora elektrolitháztartás felborulással nem sokat tudtunk kezdeni. A pofiján össze volt aszódva a bőr, éppen csak pihegett. A másik pikk-pikk (a másodszülött) köszönte, úgy-ahogy jól érezte magát. Apa viccesen megjegyezte, hogy hátha a hangomra magukhoz térnek. Mert én bizony énekeltem nekik. Akármilyen hülyén hangzik is. Ez a két kis pikk-pikk a mindeneink voltak. Mert mi segítettük őket világra – valami történt a keltetővel: a többi kis csirke meg pulyka, akik nem keltek ki, mindannyian belefulladtak.

A másodszülött fiókánk fel is ismert tényleg. Ahogy elkezdtem neki a pipihívó dalt, felkapta a fejét – előtte úgy-ahogy volt csak magánál -, és tipegett oda hozzám. Nagyon örültem neki 🙂 Aminek pedig nem, az az volt, hogy hiába minden ölbevétel, vitaminkoktél-belecsepegtetés a pici pikk-pikkbe, még a szemét sem volt ereje kinyitni. 🙁 Az éjszakát túlélte, én pedig örömtáncot lejtettem. 🙂 Hogy hátha van még remény számára! Mert ha a születése után jött hátára borulásból kigyógyult, akkor hátha… talán… meg tudom menteni. A lába össze volt rándulva görcsbe, a szárnya maga alá gyűrődve – nem kétséges, hogy forgolódott éjszaka vagy kettőt. Kisimogattam a szárnyát, a lábát próbáltam megigazgatni, de nem lehetett. Na mondom itt már gond van. Felvettem kézbe, hogy megitassam-etessem, de nem akarta. Fulladozott, ahogy egy csepp folyadék a csőréhez ért. Én még ekkor sem mondtam le róla. Hagytam egy kicsit pihenni, főleg, hogy a testvére is vágyott már ölbe. Aztán egy fél óra múlva újra ránéztem. Rátettem a kezemet, és újra az lett, ami már tavaly is, hogy a kezemben halt meg egy kispulyka. Kinyitotta a szemét, úgy várta, hogy ott legyek. És úgy ment át az apukájához a másvilágra, a PulykaMennyországba, hogy ott voltam vele.

A barnás az elsőszülött, aki itt még élt. A másik, a világos színű még mindig hívja vissza, azóta is.

Apa annyit mondott reggel, amikor elindult, hogy ha megdöglik, dobjam oda Waczaknak, hadd egyen. Érdekes elgondolás volt részéről… most úgy őszintén: ha a drágalátos kutyája hal meg, akkor azt is oda kellene dobni a másik kutyának vagy el kell temetni? Hát én eltemettem a kis pulykát a körtefa alá. Ám a temetés előtt még történt egy furcsa dolog. A testvérkéje ahogy észrevette, hogy meghalt, elkezdett nagyon-nagyon sírni, pittyegni, kiabált nekem, hogy segítsek. Mellémászott – amúgy is együtt voltak sülve-főve -, bökdöste, odavitt neki a csőrében vizet és ráöntötte a csőrére, hogy igyon. Na ilyet se láttam még, és nem is hallottam soha! Innentől kezdve aki azt meri állítani, hogy a pulyka buta állat, annak üzenem, hogy téved!

Így tehát a kis elsőszülött pulykánk a PulykaMennyországban van. Eddig nem temettem el igazán állatot, úgyhogy megrázott a dolog. (És reménykedem benne, hogy a macskák nem fogják kikaparni.)

Nyugodj békében, kicsi Pikk-pikkem! :'(