A nagylányom elém állt este, én pedig hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam, amikor megkérdezte: “Anya, tényleg kitör a világháború?”. Idén lesz 12 éves.
Félek kimondani: abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a karácsonyt megérjük. És itt nem a pánikkeltés beszél belőlem, mindössze az a baljós megérzés, ami sajnos többször bejött életem során, mint sem.
Levontam a konzekvenciát: a gyerek valamit hallott a suliban, amihez hozzáadta azt, amit látott a tv-ben (pedig nem nézünk híradót!), és bizalommal fordult hozzám. Mit mondjak neki? Őszintén: még azt sem tudom mondani, hogy ugyan, dehogy! Szerencsére azt sem, hogy biztos vagyok a kitörésben. Mert egy dologgal vagyok csak tisztában: a mostani és a közeljövő beli állapotban minden elképzelhető.
Azt azért elmondtam neki, hogy van olyan ország, ahonnan ide jönnek az emberek, mert úgy gondolják: itt jobban élhetnek majd. Hirtelen, túl sokan, mint az egyik, sokszor látott filmben (Die Hard 4.0), és itt is kialakult az a “tűzvész” nevű furcsaság, amikor minden összeomlik. Túl sok, túlságosan ellenőrizhetetlen ember, aki mérges, türelmetlen, követelőző, nagyon nagy bajt tud okozni. Nem értik, hogy itt mások a törvények, mint az ő otthonukban, ez pedig feszültséget okoz köztük és köztünk. Nem tudjuk, kik ők, honnan és miért jöttek ide, milyen betegséget, vírust hoztak magukkal, és igazából milyen szándékaik vannak valójában. Azon kívül, hogy élni akarnak – az öngyilkos merénylő pontos jelentését nem akartam elmagyarázni; azt se tudom, ki mondott neki ilyen szót, mert én tartózkodom ezektől a kifejezésektől.
Mindenesetre azt megígértem neki, hogy őket soha, de soha nem fogom hagyni, hogy bántsák. Mégis mit mondhattam volna? Hisz ők a mindeneim! Ben Affleck pedig nem vagyok, hogy jövőbe lássak.
NA igen ..