Miért van nálunk rumli? Szösszenetek három gyerek mellől

Nem tudom, kinél hogy működik a dolog, de nálam állandósult a rumli. Persze a tapasztalt anyukák legyintenek (kivéve a Tökéletes Anyát, akinél mindig minden tökéletes), hogy ejj, ne is törődj vele, nálunk is ez van.

Nálunk a gyerekjátékok mindig láb alatt vannak. Éjszaka csodálatos érzés abba a kisautóba belelépni, mezítláb, amiért a Picim sírt egész este, mert nem találta.

Az összehajtogatott ruhák egy része mindig ott marad a kanapén, mert fontosabbnak tartom, hogy kihorgásszam a gyerek szájából a mosókapszulát, amit artista mutatvánnyal (nem, fogalmam sincs, hogy csinálta) kaparintott meg egy szerintem elérhetetlen helyről – ami mint utóbb kiderült, csak szerintem elérhetetlen, számára határozottan könnyű kihívást jelentett a megmászása.

Nálunk igenis benne marad a ruhában egy-két gyűrődés, amikor vasalok. Mert időnként oldalra is nézek, hogy tudjam, mitől keletkezik a tükrön az a liláskék folt, amit hirtelen nem tudok beazonosítani – és később rájövök, hogy a mélyhűtőből bámulatos összefogással megszerezték az áfonyát, összenyomkodták, és az én szemfestő ecsetemet kikiáltották tükörfestő ecsetté. Az sem zavarta őket, hogy a lehető legdrágább, kb. két éve vett, kiárusított, csillámporos szemhéjfestékem benne maradt a szálak közt. Szerencsére így már tudom, mivel lehet letakarítani. 🙂

Az ablakot ha naponta takarítom, akkor is a rendőrség számára tökéletes ujjlenyomatokkal rendelkezik, így egyáltalán nincs kifogásom róla, hogy a gyermekeim ismerik az ujjlenyomat vétel tökéletesített variációját. Hisz a margarinba nyomott, aztán pirospaprikába forgatott gyerekkéznél nincs is jobb, ami az ablaküveggel történhet. Picim azért segíteni szokott ennél a momentumnál, amikor sikálunk. 🙂 Csodálatos gyermek, tudom! 🙂

A tyúkjaink tökéletes és totális kiképzést kaptak a gyermekeimtől, hogy mennyire sokféle lehet az ember. A legnagyobb kicsit tart tőlük – ha olyanja van éppen -, de van, hogy 2-3 órán keresztül be sem lehet húzni onnan, közülük, mert simogatja, eteti őket, kergetőzik velük. A középső cukicsinim kissé tartózkodó, és igazság szerint a friss tyúkürüléknél csábítóbbat valamiért nem ismert még a benti(!) papucsa, ami létezik a világon. Valamiért mindig a benti, tyúkokhoz szaladgálás ellen határozott tiltás ellenére a lábán szokott maradni. A Picim pedig… nos, nem tudom szavakba önteni. Odamegy, és ha meglátja, hogy az egyik vályúba becsücsül a pipi, nemes egyszerűséggel megfogja a szárnyát és úgy kipenderíti onnan, hogy a tyúkot féltem jobban, nem a gyereket, hogy baja lesz, mert megcsipkedik. Hát nálunk ezért koszos a papucsok, cipők talpa. Mert természetesen mindig abban rohannak ki tojásért, amit előtte 5 perccel fejeztem be suvickolni.

A szekrénybe sem érdemes benézni nálunk, mert ahogy a gyerekeim kitalálják, hogy bizony ők öltöztetik fel saját magukat, ott onnantól kezdve kő kövön nem marad. Ledobálják, górálják, átforgatják az összes ruhájukat, hogy vajon melyik lenne a jó az adott napra. A kisebbik lányom átlag háromszor átöltözik egy nap. Na nem azért, hogy koszos lenne a ruhája, neeem! Csak hogy legyen mit kimosnom. Meg mert megunta azt az összeállítást, szettet. De van, hogy egymásra felhúz egymáshoz egyáltalán nem illő ruhákat, pl. vastag nadrághoz pillekönnyű szoknyát. Így, egymásra. Én pedig nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek olyankor.

Hogy naponta kétszer felmosok, egyáltalán nem látszik. Mert az innivalót is szeretik ők megcsinálni maguknak. Feltéve, hogy annyira forró még a tea, hogy ivásra alkalmatlannak tartsák. De erről azért szeretnek meggyőződni, kiöntve a bögréjük – mellé, úszásra ösztökélve az asztalterítőt is, a rajta felejtett nápolyival, szalvétával és papírzsebkendővel karöltve. Meg a tájékoztató füzettel, amit alá kell írnom másnapra.

A szódavíz viszonylag ritka vendégünk szokott lenni. Megvan az oka. Nem azért, mert drága vagy messzire van a beszerzési helye. Na nem. Mindössze azért, mert ők szeretik nyomni a nyomókáját az üvegnek. És mint minden, nyomás alatt levő szerkezet, ezt sem mindegy, hogy hogyan nyomkodjuk. Az “anyaaaa, szétspriccelt a szódavíz” nem a legjobb kifejezés rá, amikor a falról is a szörpös szódavíz folyik lefele. Akárhogy is finomkodok.

Van nekem ám persze sok fodrász ismerősöm, akik – valószínűleg – most is hiányolnak. (Bocsi, lányok, megyek, eskü, csak… na, hát tudjátok, gyerekek!) Pedig megvettem én a hajfestéket, az ecsetet, stb., hogy könnyebben, gyorsabban le lehessen tudni, ne ott kelljen válogatni, hogy vajon melyik szín lesz a legjobb, és hát gyorsan bepampucolom én itthon – gondoltam én. Aztán nemrég pánikszerűen rohantam ki a pakolás közepette, hogy mi ez a szag. Hát ők be akarták festeni a hajamat. Meg a sajátjukat. De először a sajátjukat. Csak hogy “begyakorolják”, mire élesben “anya haját festjük”. Édesek! 🙂

Hogy a mosogatógéppel mi baja van a pici fiamnak, eddig még nem derült ki. Vagy nincs is baja, csak megállás nélküli nyomkodhatnéktól szenved? Lehet. De mindig piszkálja, pakolja a tablettákat bele, ha kell, ha nem – én pedig szedegetem kifele belőle. Én, a gonosz. Ezért úgy döntöttem nemrég, hogy inkább napi háromszor gyújtok be a bojlerbe (fatüzeléses), csak ne borítsa magára az egész cuccot, és kézzel mosogatok. Kész szerencse, hogy nincs műkörmöm, mert lejönne, az tuti! 😀 Igaz, hogy nem is bírja, mert hát 24 órával a feltét után leesett a porcelán, amikor szülinapomra megkaptam kb. 4 évvel ezelőtt. 🙂 De nem hiszem, hogy a gél vagy zselé vagy milyen műköröm nagyon barátiként viselkedne a fejszével és a mosogatószerrel… Így hát általában fel vannak halmozva az edények. Anyósom legnagyobb örömére (nem szereti). Ám bizonyítékként szolgál, hogy márpedig a családom kap enni, nem éhen-szomjan vannak tartva, sőt, az állatok is esznek-isznak, úgyhogy ha valaki rám mer morgolódni az edényhegy miatt, ajánlom, hogy próbáljon meg mosogatás nélkül etetni egy nagy családot. 😉