Mert sejtem, hogy csivitelni fog megállás nélkül a barátnőivel – akik még véletlenül sem azok, mint akikre én gondoltam, hogy kiknek a telefonszámát fogja azonnal elkérni -, én meg majd töltögethetem le neki a legújabb LegoFriends, Violetta, MyLittlePony, MonsterHigh és még ki tudja, milyen féle-fajta menő játékot. (Ja, tényleg, be kell köttetnem a netet a lakásomba is.)
Apa először észérvekkel próbált hatni rám, hogy jó lenne, ha tudná a gyerek, mikor induljon ki a suliból, mert ott vagyunk fél perc múlva a kocsival, és akkor jöhet, kiszaladhat, bepattan, gázt neki, kuplungkettes, kuplunghármas, index, stb., én pedig ellenálltam. (Gonosz vagyok, mert én bizony szeretek bemenni a gyerekemért a suliba, hogy lássam, mi történt, a tanárnak nem-e lilul a feje a gyerekem dolgozatától, és ne csak távolról tudjuk: az bizony a suli.)
Aztán jött az, amire már kénytelen-kelletlen bólintottam – a saját gyerekkorom keserű emlékei miatt -: akinek nincs telefonja, az nem menő. Ne nézzék ki maguknak az én gyerekemet/a mi gyerekünket, hogy “még telód sincs, wazzeg?”. Hát ezt nem akarom.
Mert fészbúkot nem vagyok hajlandó neki csinálni. Akármennyire és akármit mondott az informatika tanár neki, hogy anyuka csináljon fészbúkot a kislányának. Nem csinálok! Semmi szükségem rá, hogy naponta plusz két-három órát a fészbúkon lógjon a gyerekem tanulás helyett, és idióta módon csücsörítsen a barátnőivel, meg posztoljon marhaságokat. Nem! Azt vissza lehet követni, és azért 25 évesen nem biztos, hogy annyira látni akarja majd, hogy mit és hogyan butáskodott gyerekként. Főleg nem egy komoly állásinterjún, ha az orra alá dugják, hogy “Kisasszony, mégis hogy csinálhatott ilyen fotót?”, és az asztalon hever a sok-sok csücsörítős-pózolós képe, amit mostanában készítenek majd a többi lánnyal. Mert csak az a menő, aki ilyet művel. Vagy StarCraftozik. Vagy WarCraftozik. Vagy a bánatom tudja, mit, de telefonra telepített játékkal játszik. (Nos, ha pl. a Fölszállott a páva c. műsornak az appját töltené le, bánja a fene…)
Jelenleg kutatom azt a programot, amit fel fogok majd telepíteni a telefonjára, hogy GPS alapján tudjam követni, mikor hol van – a telefon! -, így legalább majd tudom, hogy merre jár a készülék, ha ellopnák véletlenül. Apa a saját módján szállt be a segítésbe: a képernyőzár feloldásához külön kódja van a gyerkőcnek, és nem az van odaírva, hogy “Rajzolja be a feloldó mintát!”, hanem a neve, osztálya, iskolája. Így ha magát a telefont valaki ellopja, nem tudja eladni viszonteladónál, mert ott van, hogy kié. Hogy ki a tulajdonosa. A semminél több 🙂
A folyamatos aggódás mostantól fokozódik. Ezután már az fog következni – ahogy ismerem -, hogy na akkor ő egyedül jár iskolába és vissza – szó sem lehet róla! leütik-kirabolják-megkéselik-áááááá…! -, egyedül megy bulizni – dettó! -, meg úgy általában, mindent egyedül akar majd csinálni. Én pedig marokszámra fogom szedni a stresszoldó magnebéhatot, kétmarokkal a valurináljóéjszakát, és úgy általánosságban olyan szinten lesz a stressz a szervezetemben, ami már klinikai eset. Mert az én kicsi lányom bizony egyre-másra nagylány lesz, én pedig féltem.
Gonoszanya lett belőlem, egyértelmű.
