Ki a kutyáját szereti, rossz ember nem lehet – ugyebár. Na de azért vannak határok itt is! Legalábbis szerintem. Mindenesetre felvetült bennem pár kép, ahogy odaengedném az amstaffunkat – akin egy kicsit megdöbbentaz oktatóm -, hogy “Tessék, Waczak, itt az új házad, ne rágd szét!”, majd egy kedélyes mozdulat után darabokban látnám viszont az összes kiegészítőt, ami a sima, szimpla kutyaházhoz tartozik.
A kislányom szerint ezek kutyakastélyok. De neki nagyon tetszenek – lányból van, no, abból a hercegnős-királylányos-csillámpalotásfajtából. 🙂 Ja, hogy fiúk a kutyáink? Nem baj, akkor ezüstre kell festeni majd a házat nekik, nem rózsaszínre. 🙂 Elindult a gyerek fantáziája, én pedig nem győzök kacagni. 🙂
