Fotó: victum.blog.hu
A nagy lányom odajött hozzám, és megkérdezte:
– Anyuci, apuci mennyit keres?
– Hogyhogy mennyit? – kérdeztem én döbbenten.
– Hát mennyi a fizetése.
– Most ezt hiába mondom neked, még nem biztos, hogy megérted, mit is jelent, de bruttó 800 Ft-os órabérért dolgozik, tehát ha egy órát dolgozik, 800 Ft-nak egy kis részét megkapja, mert levonnak egy csomó pénzt belőle adóra. Ennek persze a sokszorosát éri a munkája, de csak ennyit kap. Tudod, 6 ember munkáját csinálja egyedül, de semmibe nem nézik…
– Anya, nekem nagyon sok zsebpénzem van, mert dédi adott egy ezrest – és hozta nekem a kis ládikáját, ami tényleg tele volt huszasokkal, ötvenesekkel, és volt benne egy ezres is, csodaszépen, élére behajtogatva. – Ha odaadom neki, elmegyünk a játszóházba? – na itt se köpni, se nyelni nem tudtam. Mit is feleljek neki, hogy védjem az apját is, de ne hazudjak?!
– Nem hiszem, Cicám, hogy apa most elmenne oda. Tudod, vasárnap van, apa dolgozik, ha hazaér, akkor is csak lerogy aludni, olyan fáradt, a játszóház pedig zárva van ilyenkor – ekkor már bejött a kisebbik leányzóm is, és a kezembe nyomta a fényes száz forintosát, amit fél napig fényezett:
– De ezt add oda neki, mert ez sok rágót érő aranypénz, és hívjuk fel az öreg Binkó bácsit*, hogy engedje el apát a játszóházba velünk!
Azt hiszem, innentől kezdve teljesen felborult a kis lelki világom, és máshogyan kezelem a lányaimat. Mert nem hülyék, egyáltalán nem. Sőt! Az pedig, hogy az éjjel-nappal dolgozó apjukat látni szeretnék, egy természetes érzés – csak az érzelmeik ilyesfajta kimutatása nem.
Íme pedig a fent emlegetett szöveg:
Az apa fáradtan tér haza a munkahelyéről, és leroskad a fotelbe.
Hétéves kisfia jön oda hozzá, és megkérdezi:
– Mondd Apa, neked mennyi az órabéred?
Az apja haragra gerjed:
– Miért kérded?! Csak nem valami hülye játékot akarsz megvetetni velem?
Azonnal mars a szobádba!
A kisfiú szemébe könnyek jelennek meg, de illedelmesen felmegy a szobába, és becsukja maga mögött az ajtót.
Ahogy az apa ül a fotelben, még forronganak benne a nap eseményei, ahogy a főnöke megint újraíratta vele a prezentációját, ahogy a kollégája 3 nappal a projekt vége előtt elment betegállományba…
Kezébe temeti az arcát.
“Mikor lesz ennek vége?”
– kérdezi magától.
Aztán eszébe jut a gyerek.
“Talán nem kellett volna így bánnom vele… Lehet, hogy csak egy ártatlan kérdés volt, és én értettem félre, azért mert úgy érzem, a környezetemben már mindenki rajtam élősködik.” – gondolja magában, és elindul felfelé a lépcsőn.
Benyit a gyermek szobájába, ahol a fia a földön kuporogva játszik magában.
A fiú felnéz, és újra megkérdezi:
– Apa, neked mennyi az órabéred?
– Négy dollár fiam.
– És tudnál nekem adni két dollárt?
Az apa gyanakvó tekintettel ránéz a fiára, és azon töpreng:
“Remélem nem valami játékot akar venni belőle magának…”
Majd meg is kérdezi tőle:
– Mire kellene neked az a két dollár?
– Mindjárt megmutatom!
– mondja a gyermek sejtelmes mosollyal az arcán.
Apja előveszi a két dollárt, és odaadja a fiának. Mire a fiú benyúl a takarója alá, és előveszi a spórolt pénzét.
Elkezdi összerakosgatni az aprót, ami összesen két dollárra jön ki.
Hozzáteszi a most kapott másik két dollárt, és boldogan az apja felé nyújtja:
– Apa!
Most, hogy kifizetem neked, tudsz velem is tölteni egy órát, hogy együtt játszunk?
*: a főnök fia Csabi, a kisfőnök, és ebből kanyarította ki a gyerek, hogy Csabika -> Csabikámhoz (megy dolgozni apa) -> Csabinkó -> Binkó bácsi, annak az apja pedig az öreg Binkó bácsi
