Délután előkutattam a Hotel Transylvania c. mesét (az első részét!) a neten, ha már tök jó, hogy be van vezetve végre a korlát nélküli internet. A Picim idekucorodott mellém, és bevágta a szundit. Majd a kutyák elkezdtek ordítva, visítva ugatni. De annyira, hogy muszáj volt kimennem.
Kint egy kutya – elég nagy termetű – ólálkodott. Beagle-höz hasonló fejű, a bal mellső lába nem funkcionált, a nyakában kb. 4-5 cm vastag, hevederhez hasonló zsineg lógott, rácsomózva a nyakára, és elszakítva. Pff, nagyon szuper, tehát elszökött valahonnan. A menhely, a gyepmester nem veszik fel a telefont. A kutyáink annyira ugattak, hogy a Picim nekiállt felriadni rájuk. Pff 2.
Kimentem hát hozzá. Szegénykém a trabink mögé bújt be, épp csak pihegett. A lábán meg a fején friss seb. Tehát harcoltatták. Pff 3.
Lehetséges variációk:
- Bejövök, a kutyák felzavarják a Picimet az ugatással, hagyom sorsára szegény párát.
- Kint maradok, a saját kutyáinkat csendesítem, a szerencsétlen kutyát pedig etetem-itatom, hátha jobban lesz – és előkerülhet valaki, aki el tudja vinni. Konkrétan a gyepmester vagy a menhelyes.
A másodiknál maradtam. Megállás nélkül hívtam őket. A menhelyes visszahívott, hogy kb. kétmilliószor hívtam őket – b+!, nem véletlenül! -, mi a helyzet. Mondtam. Hát, majd kiküldik az egyik munkatársukat.
A munkatárs kb. fél óra múlva meg is érkezett – én még mindig papucsban, kabátban, sapkában, folyamatos telefonon lógással -, és a csontsovány kutyát ellenőrizve kiderült: nincs chipelve. Pff sokadik. Szegény kutya! Látszott, hogy friss és gyógyult sebei vannak, nem kevés. Meg az is, hogy nem sokat adhattak neki se enni, se inni.
Egy barátnőm írta facebookon, hogy ez Staffordshire terrier kutya, nem beagle-höz hasonló. (Hmm, elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mennyi idős lehet a kislány, mert a mi kan amstaffunk 1 éves és kb. 2-3 hónapos, de legalább 3x akkora, mint ez a pára.) Azaz értékes kutya. Harcos kutyának használatos a környékbeli sötétbőrűeknél.
De ez a kutya úgy nézett, olyan szomorúan, hogy ilyet én még soha, de soha nem láttam! Megdöbbent, ahogy enni adtam neki! Szó szerint döbbenet és csodálkozás – na meg remény – volt a szemében. Evett. Aztán hogy kerítettem egy műanyag vödröt, inni is tudtam adni neki rendesen. Szomjas is volt.
Mondjam, hogy szeretetre is éhes? Hisz egyértelmű!
Szegénykém az első falatokért oda sem tudott kúszni, annyira le volt gyengülve. 🙁 A következő adag ételt közelebb adtam neki. Örült neki 🙂 Én pedig annak, hogy megpróbált lábra állni. Bár nem sikerült.
Oda-vissza telefonálások során számomra teljesen vitathatatlan lett, hogy ha én nem kerítem elő a gazdáját, akkor hiába a menhely léte, értesítése, a kutyát sorsára hagyják. Sőt, a gyepmester sem jött ki – még most sem, pedig lassan éjfél van -, pedig én délután 3 órakor értesítettem. Micsoda gyors munka! Mindez közpénzből. Felháborító és elkeserítő.
Ám hirtelen fény gyúlt az alagút végén. Ekkor ugyan már nem éreztem a lábamat sem. 🙂 Egy utcabeli ismerős szólt, hogy ő tud valakit, aki ilyen kutyát keres, mert eltűnt a kutyája. Megadta a kutya nevét is. Én próbáltam úgy szólítani – semmi eredménye nem volt -, a menhelyes srác is – nála sem volt eredmény -, ezért arra jutottunk, hogy ez bizony nem az a kutya.
Agytekervények forogtak rendületlenül, hogy ha mást nem, szerzek én egy fuvart a kutyának Debrecenbe, ahol vannak fajtamentő ismerős ismerősének ismerősei, és hátha meg tudjuk oldani, hogy ideiglenesen meg legyen oldva az ellátása. Mert abban biztos voltam, hogy ha beengedem a mi udvarunkat, ez a két hülye kan kutyánk a láncot szétszaggatja és kinyírják azon nyomban szegény párát. Nem tudok jól saccolni kilóra, de hogy ez a kutya valahol a 10 kiló környékén van, az kb. reális lehet.
A füle szétrágva, a bordái kint, a bal mellső lába friss (kutya)fognyomokkal ellátva, vérezve, hátsó része a mancsának befeketedve, elferdülve, a combja tövét is nyalogatta folyamatosan, a fején középen hátul – a fotón pont nem tudtam megörökíteni, annyira mocorgott és sötét volt már, nem csak köd -, látszott, hogy igen erős ütést mérhettek rá. Szerencsétlen kutya, mit szenvedhetett?! 🙁
Teóriás vagyok, de a tények igencsak alátámasztják, hogy elkaphatták szegény párát, és odadobták valószínűleg harcoló kutyák közé; enni nemigen adtak neki. A mi amstaffunk is először a bal mellső mancsra harap rá, ha támad, kifejezetten átharapva, ezért ez a meggyőződésem.
Hogy mi volt a legfurcsább nekem? Nem, nem az, amikor rámnézett döbbenten, mintha azt mondaná, hogy “jé, van olyan ember, aki nem bánt, sőt enni ad nekem?!”, nem is az, amikor kétségbeesetten jött utánam, hogy ő bizony bejönne az udvarba – nem engedtem a fentebb említett okok miatt -, de nem is az, hogy a macskánk után három lábon elindult morogva, hanem az, amikor a párom hazaért, és közénk vánszorgott, rámordult, hogy engem védjen, mert azt a másik illetőt idegennek és ellenségnek titulálta. Ilyet?! 😮
Ám minden rossz dolog ellenére a gazdi meglett. Ugyan chip nem volt a kutyában – remélem holnap az orvosnál belerakat egyet -, de annyira egyértelműen jelezte, hogy az bizony a gazdája, aki jött, hogy elengedtem vele. 🙂 Olyan farokcsóválást, ugrálást nem láttam még! 🙂 A kutya szó szerint majd’ kiugrott a bőréből! Nekem pedig nagyon hálásan nyalogatta a kezemet, hogy előkerítettem a gazdiját – pedig nem én tettem, hanem egy utcabeli szólt neki, én csak vigyáztam rá addig, etettem-itattam, óvtam -, és tudom, hogy bármilyen harci fajta egy kutya, van lelke.
Azóta a gazdijával alszik, és megígérte a gazdi, hogy holnap az első útja az állatorvoshoz fog vezetni, valamint vigyázni fog nagyon erre a gyönyörű kutyára. Remélem, tényleg így lesz! 🙂
U.i.: Egy öreg nénit is megmentettem már kb. két éve, aki szintén a mi kerítésünk előtt esett össze; idén tavasz környékén egy úttesten, vérző fejjel fekvő idős férfit, most pedig ez a kutya. Azt hiszem, pályát tévesztettem. 😀
Aki az állatokat bántsa az nem ember !!!