Eszembe jutott, hogy nem is mutattam meg, milyen lett a disznóvágásunk. Az első, hivatalosan is saját disznó levágása.
A lelki oldalát hagyjuk, én keltettem aznap reggel fél 7-kor (még pizsamában, mezítláb rohantam ki, egy szál kabátban elbúcsúzni tőle), nem kis morcosságára, hogy én ilyen hajnali időpontban képes voltam kiverni a jó meleg és puha és száraz szalmájából. A csodaszép szemű – és szőrű -, inkább őzre vagy vaddisznóra hasonlító főkucink döbbenten konstatálta, hogy hiába a sok magyarázás, akarommondani röffentés, mégis képes vagyok nem tágítani és valamiért marha, azaz ember módon potyognak a könnyeim, úgy mondom a magamét neki. Amiből nem sokat értett meg, mert mérges volt rám. Egyértelműen.
Apa azt mondta, hogy bátor volt a Főkucink, apósom legnagyobb döbbenetére mindenféle ellenkezés nélkül ügyesen felment az utánfutóra, nulla hadakozással – mi nevelésünk, no! -, és engedte, hogy lelépés után azonnal főbe lőjék. (Nem, nem bírtam volna. Így is órákig sirattam. Első levágott kucink, nincs mit tenni, nagyon megszerettem.)
Hogy mik készültek a Főkucinkból?
