Este a kezembe kaparinthattam végre a rózsaszín kártyámat. A fotó egészen tetszetős rajta. 🙂 Na jó, az is tetszik, hogy innentől kezdve hivatalosan is vezethetek ótót. Hogy az nadótó vagy apaótó lesz, az más kérdés – egyelőre még csak apaótó -, a taktojról nem is álmodozom, de hogy nem akarok én igazán sokat úgy vezetni, hogy apa ül az anyósülésen, az hótziher. Meg az is, hogy sötétben nem akarok vezetni.
Mit mondjak, elég meredek volt, hogy az őrültekkel zsúfolt Debrecenből ki kellett jönni ide, sötétben, miközben én egyetlen percet sem mentem sötétben. Mélyvíz a négyzeten!
Miért a négyzeten? Mert a sebességet sem szeretem. Apa szerint elég hülye vagyok, hogy tényleg normál tempóval menjek, ne 120-szal – bár így életben maradási esélyt növelek a gyerekeknél.
Piszokmód más ez a három autó, amit eddig vezettem!
Az Első – nagy, sötét autó, kényelmes, túlontúl is, dízel, szervokormány, ABS, stb., tipikusan terpeszkedős, kényelmes, puha, úrihölgyi autó, szuperül lehet a középső ujjunkat mutogatni belőle napszemüvegben – tökéletes arra, hogy megtanulja az ember jánya: hogyan kell műszakilag vinni egy autót. A parkolást hagyjuk inkább, arra nem az volt a megfelelő jármű, mert az “ahogy esik, úgy püffen” nem a legjobb módszer rá. Még akkor sem, ha kijavítjuk utána.
A Második – jóval kisebb, középszínű, kényelmetlenebb, benzines, szervokormány, kemény, bedobom-a-családot-és-go típusú járgány (az oktató viszont sokkalta jobb volt itt), mondhatni minden a kezemben volt vezetésnél, sőt, talán sokkal jobban is, mint az előzőnél megszoktam. Itt – mondtam is az oktatónak – nem látszik, hogy hova nyúlok, mit csinálok, és össze kellett húzni magamat, hogy megoldjak mindent. Ebben nem lehetett kinyújtózni igazán, mint az előzőben, és kellett egy jó adag idő, mire átszoktam erre a fajta autóra. Ez arra való, hogy a manőverezéseket tökéletesen megtanulja az ember, mert itt láttam nagyjából az autó elejét-oldalát-hátulját, illetve tudtam, hogy mi hol van körbe. Nem öt perc múlva.
Most pedig, a Harmadik, a páromé, egy nem annyira kemény, mint az előző, ám nem is annyira puha, mint az első autó. Abszolút középkategória. Nincs rajta szervokormány, sem ábéesz, nem is dízeles (egy dízelautót el lehet vezetgetni csupán kuplungozva is, ha jól vannak beállítva rajta azok, amik kellenek a dologhoz; nem vagyok műszaki zseni, csak egy nő, hogy milyen henger, dugattyú, szivattyú, bizgentyű, ketyere, hogyishívják, ponteztakartammondani és társai), kényelmesebb, mint az előző, ám nem annyira, mint az első. És nem, egyáltalán nem szeretem sötétedés után vezetni! Főleg nem mélyvízben. Tipikusan azt mondanám rá: nem női autó. Vagy csak jelenleg nem az? Mert olyan manővereket csinál vele a párom, hogy én csak lesek és mostanra szólni sem merek, csak elmormolok vagy három miatyánkot csendben, szájzárral felvértezve. Nem csak magunkért, hanem az autóért, mert tuti, hogy párszor bőg kínjában.
De az, hogy mindhárom autót, ráadásul három, teljesen különböző féle-fajta autót képes vagyok elindítani, és egyiket sem töröm össze, na azért ez elismerésre méltó, friss jogsival! 😉
