Levél a meg nem született testvéreimhez

Én nem az első gyermeke vagyok az Anyukámnak. Volt két előző, akik nem voltak igazából. Nagyon akarták őket, de nem tudtak megszületni, mert betegek voltak. Egyikük 14, másikuk 16 hetesen ment el. Egy olyan genetikailag örökölt betegséggel, ami miatt iszonyatosan féltem: az én pici fiam meg fog-e maradni. Anno azt mondták anyukámnak: “az a baj, hogy fiúk”. De inkább jöjjön a levél 🙂

Kedves Miki és Misi!

Nem tudom, láttok-e engem, de most, a szeretet ünnepe közeledtével én bizony sokat gondolok rátok. Nem akármiért ám, hanem mert Ti együtt lehettek az Anyukánkkal (az apánkkal is), és ezért irigyellek titeket! 🙂 A dinka hugotok ilyen, bizony, mint amilyennek egy lánynak lennie kell: irigy, hisztis és bőgős. 🙂

Fogalmam sincs, hogy nézhettek ki, de mivel van egy pici fiam – aki külsőre hozzám hasonlít inkább, mint az apjára -, sejtem, hogy szépek, azaz, pardon, helyesek lehettek. (A Picim iszonyatosan, oltárian szép és helyes!) Mert a fiúkra ugye azt mondjuk, hogy helyesek. Ti meg ketten vagytok, egy ellen, szóval igyekszem óvatosan fogalmazni.

Furcsa, hogy tudom a neveteket,ugye? Minél öregebb vagyok, annál több, régi dologra emlékszem. Ez van, vénlány vagyok.

Megtanított apu focizni titeket? Jó, jó, hát már 49 éves volt, amikor felment hozzátok (nem éppen önszántából), ti se tinik voltatok, de a jó pap is holtig tanul! Bár ez így furán hangzik, hisz holtak vagytok ti is.

Ugye átölelitek Anyut helyettem is? Nem egyszer, sokszor! Én innen hiába próbálkozom, sikertelen a dolog. Pedig mit nem adnék érte…?! 

Biztosan láttátok, de most én is mondom: nagyon szeretett titeket. Azaz szeret. Van egy sejtésem, hogy most együtt vagytok, mindannyian. Ti is ott, öten (a féltestvéremre célzok, igen, ő az ötödik, a Magdika, aki az apu félrelépéseinek egyikéből született), mi is itt, öten… És tudjátok, akármilyen önzőségnek tűnik, szerintem rohadtul nincs jól valami így. Nektek ITT kellene lenni, velünk! Elhiszem, hogy szép és jó és békés minden odafent, de jobb lenne, ha kihúzhatnank a nagy asztalt, és mindannyian köréülhetnénk!

Anyu itt süthetne pogit, nem csak nektek, az angyalok közt, én csinálnék nektek fincsi kakaót (iszonyat finomat tudok ám csinálni, ha van kiknek! 🙂 ), a Picimet megtaníthatnátok focizni, a Lányokon röhögnétek annyit, hogy sokfele dőlnétek egyszerre (csudacukin tudnak veszekedni), és tuti jóban lennék a Ti családjaitokkal, mert ezer százalék, hogy nektek lenne feleségetek – akit NEM csalnátok meg, mert Anyuval kikaparnánk a szemeteket, de ezt tudnátok, és mivel tuti szép a szemetek, nem kockáztatnátok. 🙂 Amúgy sem 🙂 Mert ti nem olyanok vagytok, mint apu. És azt is tudom, hogy látjátok, mennyire morcos, hisztis tudok lenni, ha megbántanak. (Na meg a kezemet és az éles körmömet anyutól örököltem… mondom ÉLES körmömet! :)) Eszetek ágában sem lenne ilyet tenni. Ugye, fiúk? 🙂

Mondjátok, mindenkivel összefutottatok már? A kutyimmal is? Csodaszép kutyi volt. Engem imádott – biztosan titeket is óv és véd 🙂 Nagyiékkal is találkoztatok? Melyik a legfinomabb sütije? Nem, azt ne mondjátok, hogy a krumplis-túrós, mert kitagadlak titeket! 😀 Na tessék, csak rátok gondolok és röhögök, miközben potyognak a könnyeim, hogy nem vagytok itt.

Arra gondoltatok, hogy legalább négy Feri ülne egy asztalnál karácsonykor? 🙂 Mi muris lenne, ahogy Anyu megszólalna: “Feri…!”, és pattannátok egyszerre! 😀 Ferik asztala! 🙂 (a legkisebb is majdnem apu vezetéknevét kapta; tudjátok, nem vagyok férjnél, úgyhogy két, majdnem ugyanolyan nevű lenne: a Picim meg apu… 🙂 )

Hát látjátok, rengeteg vidámságról, mókáról, kacagásról maradtunk le. Így, hogy Ti ott, mi meg itt. 

Majd 50 év múlva találkozunk. Kábé. Feltéve, hogy nem a szüleink sorsa van nekem megírva halálkiváltó ok-ként. De hát csak nem?! 🙂 Aztán majd mosolygunk együtt, mennyire aranyosak a gyermekeink-unokáink, és vigyázzuk együtt minden léptüket, ugye?

Jók legyetek! (És ha nem túl nagy kérés, egy lottóötöst küldjetek, ha olvassátok a levelemet! 😉 )

Fotó: flickr.com