Kezdek besok(k)allni. Sejtettem én, hogy nem lesz könnyű fotóst keríteni, meg helyet se, de hogy nekem kell mégiscsak keresni, mert akit én akartam, az nem ér rá…?! Na jó, hát ez egy jó kis… nem tudom, de nem volt jó hír. (Pofára esés?)
Persze apa jött a szövegével, hogy
- minek?
- sokba kerül!
- tudod, mennyit elkér egy fotós? (Tudom. Azért raktam el az árát.)
- tök felesleges!
- majd keresek egy kis fiatal iskolást, aki kattint vagy kettőt oszt jól van.
Ezek után kezdem komolyan azt hinni, hogy apa tényleg azt hitte, jó lesz úgy nekem IS, hogy bemegyünk utcai ruhában egy hétköznap az anyakönyvvezetőhöz, keresünk az utcáról két embert, aki pont arra jár és aláírja nekünk a papírt, hogy jó, össze vagyunk házasodva, és annyi.
A fotós-kérdés azért is furcsa nekem, mert ő is, én is fotóztunk már esküvőt, eljegyzést, és anno megállapodtunk abban, hogy nekünk milyen lesz (traktor, szántóföld – mert a munka az első neki, amire rábólintottam, hogy oké, mert én meg szeretem annyira, hogy beleegyezem az őrült ötleteibe -, és nem kell szökőkút, hiába imádom én annyira), ezért totálisan váratlanul ért a dolog. A legutóbbi megnyilvánulása az, hogy valaki majd, aki fiatal (max. 15 évesre kell gondolni, mint fiatalra), kezébe vesz egy mobiltelefont és azzal kattint kettőt. Aha, persze.
Szebbnél szebb fotókat tudnak mások is csinálni – mi se csúnyákat -, és igen, ilyenkor piszok nagy kakában van az, aki fotózni szokott, mert ha pont a saját esküvőjét kellene fotózni, akkor ugye nincs senki.
Pedig pl. ilyet is csináltunk (a fotón szereplő engedélyével közzéteszem):
Hát, ez a hozzáállás, amit apa produkál most, az nekem nagyon ismerős. Egy aránylag régi esküvőről, ahol azért elég jópofa fotókat készítettünk – mi, ketten -, mert ugye tudunk megmentők lenni. Nem hallottam panaszt a művünkről utólag. Ott legalább mi ott voltunk, így nem maradtak fotók nélkül. De a saját esküvőjén hogyan fotózzon az ember? 🙁
Kommentek