Az én drága Pici fiam még csak két és fél éves, ám elég nagy akaraterővel rendelkezik, nagyjából fogantatása óta. (Nem vicc: ő túlélt olyan dolgokat, amibe másik pocaklakó igen belerokkant volna.)
A mostani eset azért kirívó, mert ilyet még nem produkált.
Úgy esett eme nagyon nagy eset, hogy tegnap vettünk egy szilikon kisautó /traktor formát az egyik nagy áruházban. Na ezt ŐSzentsége észrevette, és rácsapott, hogy Kisautóóóó!, majd össze-vissza puszilgatta, nyálazgatta, harapdálta… egyszóval kifejezte abbéli örömét, hogy saját célra felhasználhatónak ítélt, új tárgyat talált. Innentől kezdve nem volt kétségem afelől, hogy a Kisautóóó! az egy saját birtokba vett dolog, amitől esze ágában sem volt megválni.
A probléma ott kezdődött, hogy anya meg merte mosni a Kisautóóóó!-t. Felettébb csúnya dolog anyától. Főleg, hogy még nem volt elegendően körbenyalogatva. Szerinte. (Mert az olyan finom! Te buta vagy, anya, hát hogy nem tudod?!) Az pedig még felháborítóbb, hogy nekiállt piskótát készíteni a robotgéppel, tojásból (másik fő kedvenc szavunk) és ő kapcsolta be a gépet, nem A Baba. Tudhatná jól, hogy az a gomb az ilyesfajta, akarom mondani neki, a világon egyetlen, létező pici pasinak lett kitalálva és odabiggyesztve, végtelen számú alkalommal való használatra.
De a legeslegnagyobb disznóságot akkor követtem el – szerinte -, amikor a kisautókba beleöntöttem a piskótatésztát, majd azt betoltam a sütőbe. Ennél nagyobb gonoszságot A Baba még nem látott! Hisz a sütő magasan van – nem is tudom, miért?! 😀 -, ő nem lát bele, a kisszéket hiába viszi oda, arról sem lát bele, a tesók éppen nem foglalkoznak vele, hogy felvegyék ölbe, anya meg egy Alávaló Gonoszanya, nincs rá szebb szó, hisz eldugta A Baba orra elől a most talált játékot. Összedőlt a világ! Földrengés! Égszakadás! Mindenki álljon meg és foglalkozzon azzal, ami a legfontosabb a világon: adjuk vissza neki a kisautót! Nem volt hajlandó rám nézni, hiába mentem oda hozzá, konkrétan keresztül nézett rajtam, le voltam tojva, jó magasról, folyékonnyal, hogy mindenütt beérjen.
Egyetlen dolog működött mérgének, döbbent csalódottságának és felháborodottságának csillapítására: nagyon gyorsan meghűteni a kisült kisautókat és odaadni neki, kóstolás céljából. 🙂 Ekkor sandán rámnézve el kegyeskedett venni a kezemből a kínált sütit, és közölte: “Hamm, köti ana, fimom!” (=Hamm, köszi, anya, finom!”) Azt hiszem, ez egyben bók és valami olyasmi volt, hogy “Na jó, most az egyszer, de utoljára megbocsátom a gonoszságodat, de soha többé ne merj ilyet tenni!”
Kommentek