3 éve pokol számomra minden május eleje. Eddig szerencsére nem az első napra esett ez az ünnep, de most, idén nem kímél, az első nap ebből a szép hónapból nekem a “hogyan éljem túl?” kategóriába tartozik.
2013-ban meghalt az anyukám. Gyakorlatilag tisztázatlan körülmények közt. (Basszus, de rossz így ezt leírni!) Megy az eljárás, a fene tudja, milyen nevű hivatalos sok dolog, már képtelen vagyok észben tartani az összesnek a pontos nevét, amellett, hogy ki kell bírnom az egészet ép elmével. (Nehéz.)
De itt van a három babám, akik azért nem azt érdemlik, ha véletlenül eszükbe jut, milyen nap van, hogy bőgjek egész nap, hanem mosolyt kell erőltetni az arcomra. Kezdek belejönni, azt hiszem. Idén negyedik alkalommal lesz ilyen “fellépésem”. Vajon hány fellépés után szoktak a színészek ünnepelni…?
Azt hiszem, ennél csak a Gyereknap lehet rosszabb azoknak, akiknek megszületett és azóta angyallá vált babájuk van…
Nem tudok elmenni az anyukámhoz, hogy hatalmas csokor orgonával köszönjem meg mindazt, amit neki köszönhetek.
Nem tudom odaadni neki a legújabb fotókkal tűzdelt könyvet (ún. képes könyvet), amit gyártottunk neki régebben.
Nem tudom megenni azt a pogácsát, amit isteni finomra sütött, és aminek a készítésénél valami huncutság tuti, hogy volt, mert más nem tudta olyan finomra sütni, mint ő. (Kívül ropogós volt, belül foszlós.) Na jó, tudom a titkot, de nem tudtam még megsütni. A mai napig őrzöm az utolsó adagot belőle, amit sütött. Igen, tudom, hogy marhára össze van száradva, de Ő sütötte.
Nem volt ott az esküvőnkön. Hogy ez mennyire és mekkora hiányt jelent, azt hiszem, csak azok tudják, akiknél szintén szívdobogás-mentes szülők voltak a Nagy Napon.
Az, hogy nem tudják az unokái felköszönteni, akik közül az egyik nem is ismerhette meg soha, az… megbocsáthatatlan. Mindazon személyeknek, akik tehetnek erről az egészről. (Egy ember nevét tudom, a többiét nem.)
Nem tudok kiülni vele a konyhába dumcsizni, miután a gyerekek elaludtak. Régen addig pakoltam be a mosogatógépbe, amíg ő mérte a vércukrát és én adtam be az inzulint neki. Hát, ezt se tudom megtenni.
Nem tudom kibeszélni vele, hogy a – most már – férjem mit mondott, és hogy minden férfi ugyanolyan… meg hogy az ő férjét is úgy hívták, mint az enyémet, és mekkora durva dolog már, hogy mennyire hasonlítanak egymáshoz, hajszál pontosan ugyanolyan magas mindkettő, mennyire jó a lábuk, és pont ugyanakkora… szóval nőcis témákat nem tudok vele megbeszélni.
Nem tudom felhívni, hogy megkérdezzem, milyen fűszer kell a húshoz. Vagy hogyan csillapítsam az unokái lázát. Melyik altatót énekeljük nekik, együtt. Egyáltalán… nem tudom felhívni. Mert a számon előfizető nem kapcsolható.
Pedig az az előfizető létezik. Muszáj léteznie. Odafent, odaát, valahol. Olyan nincs, hogy az én Anyukám nincs. Mert ő az én Anyukám.
A fotó illusztráció!
- Fotó: www.christiantoday.com
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: