Minősítve

Van egy olyan rendezvény eme kicsinyke városban, ami egyre nagyobb résztvevőszámmal van. Évről-évre több a jelentkező. Idén már kétnaposra kellett szervezni ezt a megmérettetést, mert annyira sok volt a versengő gyerek és ifjú.

Mi vasárnap léptünk fel. Most egy másik zenekar volt a soros, nem a szokásos, így össze kellett velük próbálni. Következésképpen vasárnap reggel 7:45-kor már a színpadon állt a nagylányom, az előző nap vett cipőben. Így szoktunk járni mi, hogy az utolsó utáni pillanatban derül ki: az a cipő már nem jó, kicsi, szorít, és amúgy is kényelmetlen. Hiába bőr kívül-belül, a sarjak őrült módon kezdtek el növekedni, ezzel egyenes arányban a pénztárca vastagsága csökkenni, a hitelkártya-keret kimerítése pedig ugrásszerűen a mínusz mínuszába kerülni. (A főnököt felettébb hidegen hagyja az ilyen dolog…)

De hát ilyen, amikor a művészet van mindenek felett.

Az előadás, azaz a megmérettetés második napján pofátlanul a zsűri mellé csüccsentünk le. Kicsi lányom persze végig kommentálta az előadásokat – és elég kevés olyan volt, ami lenyűgözte, legalább annyira, hogy csendben legyen. Én pedig igyekeztem közben fotózni. Namost ez elég nehézkes menet, ha a színpad megvilágítása – mondjuk finoman: – gyatra, és egy cuki szöszke nőszemély folyamatosan rángatja a kezemet, lökdös, hogy “De mikor jönnek Ádámék? Mikor jön Máté? Mikor jön már kicsi Edi? Edike hol van? Nem látom! Ők ovisok? Jé, azt a nénit ismerem!” és társai. Na szóval tudja szerintem minden, kisgyerekes anyuka, miről beszélek… Szóval közben állítsd be az ISO-t, a fehéregyensúlyt, a vakut, közben oldd meg, hogy látszódjon minden, miközben egy fél kosárlabdacsapat ül eléd… sokmindent, és tudd figyelni, mikor merre ugrálnak a fellépők.

Egy szó mint száz: bocs a képek minőségéért.

Hogy melyik az az előadás/koreográfia, amin tövig rágtam a körmömet, melyik az, aminél kishíján felállva tapsoltam, titok.