Amikor a gyereked életéért lépsz a gázra

Amikor ártatlanul játszadoznak a gyerekek, és a legnagyobb szól, hogy ő szomjas, bemegy inni, semmi rosszra nem gondolsz. Nyugodtan elengeded, addig beteszed a másik kettőt a kocsiba, bekötöd őket, hatvankét pontos biztonsági övvel, nehogy bajuk legyen.

Aztán a nagy fut, szalad vissza, nyitod az ajtót neki, hogy csüccs be. Ránézel, és… valami nem stimmel. Az egyik szeme be van dagadva, véres, és nem veszi a levegőt, hanem kapkod érte. Sípolva. Egy döbbent káromkodás az orrod alatt elmormolása után odakiáltasz Férjnek, hogy jöjjön, nézze már meg, mert nem hiszel a szemednek. A gyerek továbbra sem vesz igazán levegőt, csak kapkod. Odafordulsz hozzá, és elengedsz egy óvatos kérdést:

– Kapsz levegőt, édesem?

Aztán két-három kapkodós mozdulat után kihörgi, hogy

– Nem.

Mutogat a torkára, hogy nem tud nyelni. Bakker! Férj rád parancsol:

– Futás haza, adj neki Calcimuscot! – mintha nem tudnád magadtól, hisz annyiszor átélted, milyen, ha allergiás reakciód van… De, tudod. És azt is, hogy 1. a Calcimusc most fabatkát se ér, injekciós tű nélkül, mert nem tudod belenyomni, sőt, Algopyrin ampulla se bújt el a hűtő hátsó polcán. 2. Marad a B verzió: Calcium Sandoz. De kib*ott gyorsan.

A gyereket becipeled, a karja alá nyúlsz, leülteted, pohár elő, bele a víz, a pezsgőtabletta – persze, hogy minden kihullik a szekrényből, mellőle, le a földre! Nem törődsz vele, majd összeszeded, a gyerek az első. Még mindig sípol. Éveknek tűnő lassúsággal oldódik fel a tabletta. Próbálod itatni vele, a két kicsi közben randalírozik, pisiiii!, szomjas vagyok!, lehet enni fagyit?, de anyaaaa!, és társai elhangzanak, te pedig nem kicsit vagy egyre idegesebb, mert a nagy egyre kevésbé veszi a levegőt, és egyre jobban sípol az erőlködése, ahogy próbál levegőt préselni a tüdejébe. Életfilm-lepergés, aztán az őrült ima: meg ne halj!

Döntesz: telefon kézbe, anyós! Anyós kikapcsolva. Oké, akkor gyerekek, futás vissza, csüccs az autóba, és nem érdekel, hogy miféle lengéscsillapítót teszel tönkre az autóban, de 40-nel hasítasz ott, ahol 20-szal szoktál, mert annyira sz*r kátyús az út.

Az se érdekel, hogy ha véletlenül többel mégy a megengedettnél, mert látod, hogy a gyerek kezd más színt venni melletted. Kihagy a légvétele. Sápad. Gondolatban elkezdesz imádkozni, hogy csak most értelmes doki legyen ügyeletben! Szigorúan magadban. A gyerek érzi, hogy valami nem oké, a két kicsi is hátul, mert szokásukkal ellentétben nem hisztiznek.

Jobb index, bal index, kuplungnégyes.

Előtted balról kivágódik egy kombi, tolatva. Hogyaza…! El kellett volna engednie. Satufék. Megáll keresztben az úton, tanácstalanul hol ide, hol oda indexel, nem tudja, mit is akar. Az ablakletekerő herkentyűhöz nyúlsz, kiszólni neki, hogy induljon már el a p*ba dolgára, mert neked rohadt gyorsan kellene a mentőállomásra eljutnod. Végre elindul, a szemben levő sávban. He?! Na jó, akkor belehúzol. 50-et elhagyja a kilométeróra, a gyerek alig piheg melletted. Bzdmg!

Körforgalmat kissé gyorsabban veszed be, mint kéne, nem is kettesben, nem is hármasban, de teszel rá magasból. Fék, index, fordulás, egy autó áll összesen, oké, balra előre beállsz. Gyereket pofozgatod, hogy térjen magához.

Kábé ölben emeled ki – otthon meg se tudod emelni, akkora nagy már, de ez a hülye adrenalin mire nem képes?! -, viszed befele, lépcsőn fel. Ablakban kirakva a tábla: “A mentők kivonultak, hívja a 104-et!”. Basszuskulcs!

Hol az ügyelet? Hol az orvos? Sehol senki. Hallod, hogy a folyosó másik végén beszélgetnek. Kopogás, ajtót nyitod rájuk, hogy sorry, a gyerek allergiás reakciós, torka bedagadt, alig kap levegőt, és nem tudtunk róla eddig, hogy bármire is allergiás. (Valahol az agyad hátsó szegletében felvetül a kérdés: ha a mentők itt vannak, akkor miért van kint a tábla? Mit csinálnak ezek, hogy nem kellene őket zavarni? De csak egész lassan jutsz odáig, hogy ezzel foglalkozz, mert most sokkal másabb, milliószor fontosabb dolog van: az az őzikeszemű nagylány, aki a tied és bajban van.) Válasz:

– A folyosó másik végén van az ügyelet, oda kell vinni.

– De ott nincs senki, nekünk meg baromi gyorsan kell az az injekció, nem viccből rohantam vele!

– Tessék bekopogni, majd kijönnek!

Nos, jó. Tetszek. Visszahúztam a drága, ziháló, sípoló gyermekemet a másik helyre. Bekopogtam. Asszisztens kikel az ágyból – tök jó, hogy van ideje pihenni! -, mondom neki, hogy jöjjön, hívja az orvost, mert baj van, allergiás reakció, gyerek, sípol a tüdeje, nem tud nyelni, fullad, help plíz, de gyorsan! Adjak TAJ-kártyát. Nincs nálam, rohantunk, nem véletlenül ide, a nagyvárosig nem biztos, hogy élve bejutunk, mondom fejből, ha úgy jó. Elfogadta – jó fej volt! Előbb az adatokat ellenőrzi – bakker, nem az életmentés az első??? -, aztán előveszi a kis tatyókát, nyomja a gyerek ujjára a csipeszt. Nézem, a tatyón egy telefongyártó márka volt feltüntetve. Hát ilyet is gyártanak? Muszáj valamivel elterelnem a figyelmemet, a gyermekem így is látja rajtam, hogy nem elég, hogy ő rosszul érzi magát, az anyja is meg van ijedve. Belőlem kell erőt merítenie! Anya vagy, szedd össze magadat!

Szaturációt néz. Lehetne jobb is! – mormogja az orra alá, aztán dönt: hívja az orvost. (Vérnyomásom fordított arányban mozog a gyerek szaturációjához képest.) Nézi, nézi, adatokat, a gyereket, kérdezi, mi volt, mire allergiás a gyerek, többször kérdezi, nem hiszi el, hogy semmire, legalábbis eddig semmire nem volt az. A kijelzőt nézi a csipeszkén, hetvenvalamennyit mutat. Újra hívja az orvost. Mondom neki, hogy bocs, de tényleg rohantunk, nem szoktunk mi ilyen porosak, koszosak lenni, de játék közben lett rosszul a gyerek, idő sem volt rá, hogy megfürödjön, átöltözzön. Megint megkérdezi, mikor történt ez a feldagadás. Még mindig nem akarja elhinni, hogy kábé negyed óra leforgása alatt jött elő és értem be vele az ügyeletre. Harmadjára hívja az orvost, miután nézi a szaturációt, de most már sürgető a hangja: “Jössz már???”.

Újabb pár perc eltelik, a gyerek határozottan esik összefele, láthatóan gyengül.

Orvos örökkévalóságnak tűnő idő után belép. Nagydarab, és nem akarok belegondolni, mit csinált eddig, miért nem jött, ha tudta, hogy nem véletlenül hívják. Első pár kérdése arra irányult, hogy mi történt, és láthatóan neki is furcsa, hogy ennyire rövid idő alatt jött ennyire erős reakció. Amikor ott tartottam, hogy csúnyát mondok, az az a pillanat volt, amikor kiejtette a száján:

– Debrecenbe kellett volna menni, nem ide. A Gyerekklinikán van a gyermekügyelet. – Egy picit erősebben válaszoltam, tudom, bocs, de ez van, kicsúszott a számon:

– …és félúton megfullad a gyerek mellettem az autóban, mit csinálok? Nem viccből jöttünk ide!

– Hátööö… igen… ööö… – itt volt az a másodperc, amikor az asszisztens odasúgta az orvosnak azt, amit azt hitte, nem hallok: “nem ért volna be”.

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem egy kissé mellbe vágott, hogy kábé 10-15 perc simán eltelt úgy, hogy én igen sűrű imákat mormoltam el magamban, már az ügyeleten, hogy a gyerekem életben maradjon, ők pedig egyetlen, árva injekciót se adtak még be neki… ezt valahogy felháborítónak tartom. Tudom, hogy a mentők kicsit lassabban értek volna ki, de akkor én ott maradok úgy, hogy a gyerekemet bevágják a kórházba sok napra, én pedig be se tudok menni vele, mert ott van még a két kisebb gyerkőc, és a mentőben nem kicsit borultam volna ki, mert ugye valaki kísérő kell hozzá, de nincs. Ismerem ennyire magamat.

(Férj közben megállás nélkül hívott, én folyamatosan kinyomtam, lenémítottam a telefont. Nem, azt sem csináltam meg előtte, hogy lenémítsam a telefonomat, kisebb dolgom is nagyobb volt a telefonhoz piszkálásnál!)

Azért a kegyelemdöfés sem volt kispályás, miután beadtam a gyerekemnek a kúpot és egy elég lóadagnyi injekciót a csípőjébe nyomott az orvos:

– Nos, anyuka, hát most túl vannak az első allergiás rohamon, úgy tűnik, a tüdő bal oldalán van már csak a víz, másik oldalról már nincs. (Mivan??? A kérdő tekintetemet látva hozzátette:) Az előbb még mindkét oldalon volt. Most már ennél csak erősebb reakció jön, mert az antitestek dolgozni fognak, amit injekcióban megkapott. Ha egy kicsi rosszabbodás is lesz a gyereknél most, azonnal induljanak a Gyerekklinikára, ne ide, mert csak ott fogják ellátni. De ha hétfőig nem lesz baj, irány a háziorvos és sürgősen ki kell a gyereket vizsgáltatni, mire allergiás, addig meg mindent kerülni, amivel ma érintkezett. Nagyon sürgősre kérje a beutalót a háziorvostól, mert ez nem játék! (Miért, azt hitte eddig, hogy játékból jöttem ide, úgy, hogy tudom, mennyire ki szokták rázni a vállukból a betegeket?)

Kifele menet a drágámat beültettem az autóba, és elővettem a telefont, amiben a következő SMS fogadott: “Hívj vissza, hogy mi van Pannikával, mert megőrülök az aggodalom miatt.” Férj. És nem vérszerinti, de a szó legnemesebb értelmében vett APA.

Meglepődtem, hogy a két kicsi nyugodtan, hiszti és kiabálás nélkül megült az autóban. Nem akartak kimászni. Kicsik még, a Picim nagyon kicsi, mégis felfogták, hogy most nagy a baj, és nem kellene anyát a hisztivel idegesíteni… Cserébe kaptak fagyit. Amivel kivándoroltunk apához, mert ilyen SMS után alap, hogy kap. 

Kis hősömmel. (Még nem állt igazán a lábán, de a fotó kellett 🙂 )