Megerőszakoltak? Selejt vagy, nem kellesz!

Egy nemrég kipattant beszélgetés során “bevallottam”, hogy igen, én is közte vagyok annak a sok ezer nőnek, aki keresztül ment azon, amit nemi erőszaknak hívnak.

A mai napig nem vagyok igazán túl rajta, gyűlölöm azt a színt, amit ehhez a tevékenységhez kötött az agyam. (Ennek dacára rendszerint az van rajtam, mert az áll jól: a hajamhoz, az arcomhoz és a szememhez a legjobban ez megy. Köszi, Élet, tök rendes tőled!) Hála a jó égnek, az agyam valahova mélyen elásta, elnyomta magában az emlékeket, amik ehhez köthetőek, úgyhogy

1. Képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy hol volt az a bizonyos ház.
2. Csak az egyikőjük arcára emlékszem. A másiknak pedig csak a hangjára. Ahogy gúnyosan a képembe röhögött, amikor közölte: nem fogok kijutni, hiába próbálkozom.
3. Azt sem tudom már, milyen volt az az autó, amivel mentünk. Nem figyeltem igazából, mert nem tartottam fontosnak megjegyezni.
4. Hogy mennyi idő volt, míg ott voltam… nem tudom. Lehet, hogy egy óra, lehet, hogy több.

A “vallomás” után érdekes felfedezésre jutottam: ha egy nőt megerőszakolnak, akkor az átlag férfi úgy tekint rá, hogy selejt. Talán ezért sem mentem el orvoshoz utána, mert az akkori partnerem a mai napig nem tudja, hogy amíg ő másfele volt, a barátnőjét… (ki)használták. Ez a selejt-felfogás annak is az oka (na meg a rendőr szavai), hogy semmiféle feljelentéssel nem éltem.

Akit megerőszakolnak/megerőszakoltak Magyarországon, az bizony egy nulla. A rendőrség szerint ő tehet róla. Kivétel nélkül. Sőt, amennyiben akár egy kávét is elfogad az erőszaktevő(k)től – előtte-utána, mindegy -, már prostitúciónak számít. Igen, jól látja mindenki. Emellett velem azt is közölte anno a rendőr, hogy én magánlaksértést követtem el, mert bementem egy olyan házba, ahol nem tudtam, ki a tulajdonos. Jogilag én illetéktelenül tartózkodtam ott.

Azt sem felejtette el közölni velem, hogy én innentől kezdve egy társadalmi nulla vagyok, és jobban tenném, ha elfelejteném az egészet. (Hát, az agyam hátsó szeglete felfogta, amit mondott a rend őre, és sikersen elfeledtetett velem sok olyan mozzanatot, amit úgy ítélt, hogy jobb, ha nem emlékszem rá. Az érzések, a félelem viszont megmaradt.)

Regenerálódni lehet-e belőle? Testileg igen, elég hamar. Vagy pedig én vagyok szerencsés, mert sikerült: pár hét alatt rendbe jöttem. Hogy lelkileg mennyi idő, nem tudom. Egy évtized nem volt rá elég. Az agyam ugyanis az adott szín mellett más dolgot: tárgyat, tárgyakat is hozzá kötött. Az utóbbi időben pedig az egyik ilyen tárgy meglehetősen sokszor a szemem elé kerül, naponta átlag kétszer.

És… büszke vagyok. Mert talpra álltam utána. Mert életben vagyok. Mert felemelt fejjel végig tudok menni az utcán. És mert a saját tapasztalatomból kiindulva el tudom mondani a lányaimnak, hogy mik azok az intő jelek, amikre figyeljenek, és ha ezeket látják, semmi esetre se szálljanak be senki mellé, még ha ismerik, akkor se!