Lomov meghalt – “Add tovább!”

Van nekem egy bácsikám. Az a tipikus amerikai nagybácsi, akinek nincs gyereke, viszont itt vagyok neki én, akit már kisgyerekként bevitt a kulisszák mögé. Egy olyan nagybácsi, aki színházba hurcolt magával, vele láttam először a Mario és a varázslót – nagyon utáltam -, a Háry János Örzséjével pedig össze is barátkoztam, és megállapítottam, hogy én nem akarok színésznő lenni, mert túl vastag volt rajta a púder. És nem illett a szeméhez a kék festék, amivel körbe volt kenve, ám messziről, a közönség soraiból nézve szép volt, és nem látszott a probléma. Miatta vettünk nekem egy zöldes-szürkés, kígyómintás lakkcipőt, fekete masnival – mert hát színházba csak szép cipőben lehet menni… 🙂

Vele voltam abban az első, menő kifőzdében, ami a színházzal szemben volt szinte, a kis pici, kör alakú amerikai fánkokkal is ő ismertetett meg, és miatta tudom, milyen egy régi, cívis villa – belülről. Ő ontotta belém, hogy az újságírás jó buli, és nem csak vastag szemüvegen keresztül lehet szemlélni a világot. Amikor anyukámnak nagyon sok dolga volt a munkahelyén, hozzá mentem át abban a hatalmas üzemben, ahol készült a Hajdú-bihari Napló.

Miatta utálta meg anyukám egy életre a Cserhalmi Gyurit, mert amikor felment a Gyuri meg pár másik színésztársa, akkor megették azt a doboz csokit, amit a szerelmétől(az én apukámtól) kapott az anyukám. Ezt a filmet forgatták akkor körül, speciel pont Rudolf Péter mögött látható; az a szőkésbarna hajú, ő az, aki előre löki az Üvegtigris sztárját:

Ennek a nagybácsinak az esküvőjén láttam életemben először álomszép menyasszonyt. Annyira szépet, akitől elállt a lélegzetem is.

Általa ismertem meg, milyen a Csokonai Színház belülről, és milyen is színésznek lenni.

Tőle kaptam még a ’80-as években Mickey egeres evőpálcikát, amikor Japánban jártak a színházzal vendégelőadáson, azaz sorozaton, és meg is tanított vele enni. Tőle kaptam Torontóból képeslapot, meg két legyezőt is. (Igen, a ’80-as években.)

Neki intézett el rengeteg dolgot az anyukám – a mai napig nem tudom, milyen összeköttetései voltak -, és ő volt az, akit az oltárhoz kísértem abban a világoskék selyemruhában, ami pont nemrég került a kezembe.

Ő az, aki minden évben jött, kora reggel, már 7 órakor húsvét hétfőn, és meglocsolt a kis üvegből, ami körbe volt fonva. Még Japánból hozta azt is, és eredetileg rózsavíz volt benne; évtizedekig lehetett érezni az illatát. (El ne áruljátok, de én titokban odalopóztam és időnként beleszagolgattam az üvegbe, amikor hiányzott nagyon.)

Ő az, aki beöltözött egyszer Mikulásnak, a Színház ruhatárából, és én a dohányzó asztal alá bújtam, de közben tudtam, az agyam hátsó szegletében tisztában voltam vele, hogy ő az, csak jelmezben. Gyerekkorom legemlékezetesebb dolga volt, amikor rájöttem: a piros szütyőben, amiben a “gyémántok” vannak, nem ám úgy van minden, mint mondta. Csak egy műselyem zacskó (vagy bársony?), a gyémántok pedig műanyagból voltak, átfúrva, hogy el ne vesszenek.

Imádta a Paff, a bűvös sárkányt, és neki volt meg a Süsü, a sárkány is lemezen, meg volt lemezjátszója is, én pedig csodálattal vegyes döbbenettel tekintettem mindig a szerkentyűjére.

Egyszer felvitt a sárkányrepülőre. Szinte lehetetlen volt a Kölcsey Művelődési Központ parkolójában közelebb jutni ahhoz a kifeszített légi járműhöz – hát ő megoldotta. Ismert ott mindenkit. 🙂 Ezért nem mondhatom, hogy soha nem voltam repülőn, soha nem repültem, mert de. Általa. 🙂

Életem legszebb karácsonyfáját neki köszönhetem. Egyszerűen álomszép és csodálatos volt. Amikor bementem a szobába, ott volt, pompázott, a csillagszórók ontották a rengeteg szépséget magukból, és villogott az egész, mert ő annyira gazdag, hogy az ő karácsonyfáján égők vannak, nem gyertyák.

Nagyon jó a kézügyessége, az apósától megtanulta, hogyan kell szarut faragni, festeni… külföldre jár rendszeresen kiállításokra, a Nemzeti Múzeumban is volt tárlata, én pedig marha büszke vagyok rá, hogy komoly emberek tőle kérnek remekművet. Úgy hívják, hogy “népi iparművész”. Emellett egy örök nevettető, nagyra nőtt gyerek, humorista, egy bohóc.

Ma pedig… ránéztem a telefonomra, és nem hittem a szememnek. Innentől kezdve úgy lehetne írni a bejegyzést, hogy “Volt nekem egy bácsikám”…

A Japánból hozott előadáson készült fényképei között az egyik hátuljára ezt írta, ahogy hátradőlve, frakkban “fekszik” a kis négylábú asztalon: “Lomov kidőlt”. Nos… tényleg… immár Lomov kidőlt. Élt… nagyon kevés évet.