Gyerkőcöket (Kicsit és Picit) leadtam anyóséknak, hadd örüljenek egy kicsit ők is. Aztán nyakunkba vettük a boltot. Vagyis a boltokat. Bemasíroztunk. Én kissé pironkodva, hisz nem saját részre, viszont eléggé meghatározó fehérnemű miatt voltunk ott. De összekapartam magamat, és megpróbáltam valami olyasmi helyet keríteni a boltban, hogy ne legyünk túl feltűnőek, hogy márpedig mi melltartót fogunk venni.
Én, mint nő, azaz NŐ és anya, szentül meg voltam róla győződve, hogy el fogok igazodni a sok fajta, gyerek kebeltakarón. Tévedtem. Persze, én már kitapasztaltam évek alatt – aztán minden egyes gyerkőc pocakba kerülésekor, szüléskor, szülés után és nagyonután újra -, hogy mi is az, ami nekem jól áll. Namost a saját lányom még véletlenül sem olyasmi testalkattal van megáldva, mint én. Vagy ha igen, azt marha ügyesen titkolja.
Nagylány egyből rábökött egy cuki, vagány, rikító rózsaszín darabra – anyám! 😮 -, hogy az neki tulajdonképpen nagyon kéne. Ha nem haragudnék érte. Szilikonos-alakformálós akármire. Aztán hogy látta a felhúzott szemöldökömet, inkább egy kevésbé rikító szín fele próbált terelgetni, de… hát na, azt a fajtát én kettesben szoktam felvenni, ha csak Férj látja… és nem, akármilyen hülyén hangzik pont tőlem, de nagyon nem akarok én abba belegondolni, hogy előbb-utóbb más is látja majd rajtunk kívül rajta, és hát menőnek kell lenni a srácok előtt, meg az öltözőben is, mert vagány és menő és különben, ha nem, akkor kiközösítik, amit nem akarok, és egyébként is, jajjj! Tehát azt is kihúztuk.
Volt ezzel ellentétben ilyen kis ciki-cuki, aranyos, kábé jó lesz neki!-stílus, mert még mesefigurás, de nem annyira kisbabás, vagyis kislányos (pedig ő az én kislányom!), amire én, a naiv ráböktem, sőt, képes voltam a kezébe nyomva bezavarni a próbafülkébe, hogy na ezt most azonnal felpróbálod.
Felpróbálta. Nem, egyáltalán nem állt neki jól. Itt lötyögött, ott bevágott… brrr! Oké, vissza, másikat kutatni. Tök jó, vagyis inkább érdekes érzés egyébiránt a melltartót megvenni a gyereknek. Mert ő már nagy. És nem mindegy, milyen ruhadarab van a póló alatt rajta.
Egy másikra bökött rá, aminél én nem kicsit változtam valami kikerekedett szemű szörnyeteggé, hisz az egy felnőtteknek készült darab volt. Na neeee! Saját gyerek és a merevítős-pusupos-szekszicsipkés melltartó?? De hisz még kicsi! Az én kicsi elsőszülöttem! Momentán az sem érdekelt, hogy melyik osztálytársának van olyan. Kompromisszumot kötöttünk: legyen sportmelltartó! Legyen. Felnőtt méretű, kialakítású, formájú, satöbbi, és sport melltartó. Olyan, ami anyának is volt – kábé az ő születése előtt valamennyivel. Válogattunk, keresgéltünk, és egy elég nagy méretű akadt a kezembe. Na nem, ez tuti nagy lesz. Ám a gyerek kezében ott lógott, ő pedig a próbafülke fele vette az irányt. Belebújt. Én pedig abban a biztos tudatban, hogy a lányomról le fog esni az adott darab, hisz én nem sokkal vagyok/voltam nagyobb darab hús, mint ő, elsomfordáltam három méterrel arrébb, ahol a rövidnadrágok tanyáztak. Gyerek pedig széles vigyorral az arcán eleresztett egy “anyaaaa! Ezt nézd meg! Szuper!”, mire én visszafordultam. Belestem. Olyan látvány tárult a szemem elé, ami után csak próbáltam az államat felkaparni az alsó szintről, ahova pottyant hirtelen. A gyerekem helyett ott állt egy vagány kis-nagylány.
Mit mondjak, melltartó maradt. Most pedig várja, hogy megszáradjon a vadiújonnan vett, szenzésönös nagyonfinom öblítővel átlögybölve. Hogy jó illatú legyen. Te jószagú málnabokor helyett te jószagú melltartó!
fotó: saját
