Amikor reggel 5:40-kor nem tudsz kiállni, mert egy halom traktor és kamion úgy döntött, hogy az utat keresztbe elfoglalja előtted, és baromira nem mennek arrébb, akkor felmerül benned egy “apró” érzés, ami káromkodásnak nevezett megnyilvánulásban tör felszínre. Férj a dudálás mellett döntött. Közben a telefonja is megszólalt, hogy hol van már…
Én pedig visszatérve hogy be sem tudtam állni a ház elé, marhamód morcosan néztem rájuk.
Csak észre vehették, hogy valamiért morcos vagyok… mert beszédbe elegyedett velem az egyikük. Namost az más kérdés, hogy a (pólómba történő) beláthatóság miatt, vagy mert a kutyákra elég erőteljesen szóltam rá, hogy ne ugassanak, mert alszanak a gyerekek, de felajánlotta a fickó, hogy vigyek kukoricát. Azt, ami ténylegesen leesett. Úgyhogy “kamionról leesett” kukoricánk van.
A fotón nem tudom, mennyire látszódik, de az út el volt foglalva, és a mellettünk levő ház tulajdonosa sem tudott volna semerre menni, nemhogy mi/én! A kapubeállóba volt fodulva a pótkocsi, úgy piszkálgatta lapáttal a fickó a kukoricacsöveket.
Kiderült: Kecskemétre viszik a terményt, úgyhogy amikor a Kecskeméti Konzervgyárban készült kukoricát eszitek, jusson eszetekbe, hogy esetleg pont ugyanabból a pár tonna kukoricából főztem én a mélyhűtőbe valót, mint amiért ti pénzt adtok ki! 😉
Picim persze felkelt a folyamatos ugatásra, és igen pozitívan fogadta, hogy már kamionnal az ablak alatt kezdődhet a reggel 🙂 Integettünk neki, amikor elment, hogy “pápátamimon!” 🙂
