Ha már túljutott anyuka azon a felismerésen, hogy igen, tényleg valami baj van, mert a harmadik szomszédban lakó Pistike is nagyobb és nehezebb, mint a mi csemeténk, és ő két pofára tömi a barackot, a mienk pedig még mindig ott tart, hogy a bolti csokipudingon és a kakaós gabonapelyhen kívül semmit nem eszik, elsőre kétségbe esik.
Aztán családi viszonyoktól függően van, aki a saját anyukájához/nagymamájához/keresztanyukájához fordul, van, aki az anyósához, illetve az apai rokonsághoz, hogy mit tegyen. Ha jó viszonyban vagyunk a védőnővel/háziorvossal, egy telefon vagy személyes találkozó során el lehet árulni az aggályunkat, miszerint valami nem igazán oké. Valami probléma van. Mert ez a gyerkőc nem olyan, mint a többi. (Miért is kellene olyannak lennie? Hisz ő a mienk, nem a szupermodell alkatú utcabelié…)
De amikor hatodjára készítjük el aznap az ebédet, ami a húsleves, meggyleves, paradicsomleves, rántott hús krumplipürével, kukoricás rizzsel, borsófőzelékkel, párolt lilakáposztával, tökfőzelékkel, pirított csirkemell, de még a pacalpörköltöt is bevetjük, és ez a kis hisztizsák még mindig undorodva fordul el az asztaltól – rosszabb esetben oda se lehet rángatni -, és a csokipudingért visít… akkor akaratlanul is ki szokott törni két dolog az anyukákból:
- egy hatalmas káromkodás, ami abból áll, hogy értetlenül állunk a dolog előtt, és mindenféle kutya-macska felmenőjét szidjuk, hogy pont mi járunk így
- egyszerűen nekiállunk bőgni, hogy mit vétettünk, miért nem megy nekünk ez az anyaság, hisz mindenféle szakkönyvet A-tól Z-ig elolvastunk, mégsem működik az evés a mi gyerekünknél.
Általában ez a kettő ilyen sorrendben szokott előfordulni, ami mellett egy hatalmas nagy lelkiismeretfurdallás is ott dobog bennünk, hogy képtelenek vagyunk etetni a saját gyerekünket. Hasonló mértékű, mint amikor nem tudjuk szoptatni a picit, bármit követünk is el.
Ilyenkor általában azt szoktam javasolni, hogy tegyük érdekessé a gyereknek az evést – és ne többféle alternatívát tálaljunk fel a gyereknek ennivaló gyanánt!
Kislányoknál viszonylag egyszerű, ha feláldozunk egy kedvenc babát, hisz “őt” is etetni kell, hát segítsen a kicsi lányunk nekünk, mert éhen nem maradhat a játékbaba, mert akkor sírni fog, beteg lesz, és szurit kell neki adni. Rá lehet venni egy kislányt – hála az ősi, genetikai anyai ösztönnek, ami bennünk van -, hogy kóstoljuk meg, nem meleg-e a babának a hami, mert nem akarjuk, hogy megégjen, vagy elég édes-e, nincs-e elsózva, stb.
Fiúknál egy kicsit nehezebb, ám nem kivitelezhetetlen, amennyiben van valamilyen kedvenc járműve a gyereknek – és van autónk, amit tankolni szoktunk. Életkortól függően el lehet magyarázni, hogy a benzinkútnál “eszik” az autó, és az otthoni autó/traktor/repülő/kukásautó/kismozdony is kénytelen némi táplálékot magához venni, hogy életben maradjon. (Ilyenkor kezdetben érdemes turmixolni az ételt, minél jobban hasonlítson az autóba tehető változathoz.) És közben meg lehet kóstoltatni a kisfiúval is az ennivalót. Mert ugye rossz ételt nem adunk a játékautónak sem, hisz boldognak szeretnénk látni, és főleg úgy, hogy sokat lehessen vele játszani. Mert ha éhes az autó, akkor nem tud sokáig játszani, kimerülnek a tartalékai. (Meglepő, milyen sok gyereket lehet a műszaki dolgokkal rávenni az evésre!)
Emellett természetesen léteznek nagyon érdekessé kialakított ennivalók. Nálunk Férj csinálta időnként, amikor olyan kedve volt, hogy a krumplipüréből és rántott húsból csinált elefántfejet. Igen, jól olvassa mindenki, elefánt volt belőle. Ormánnyal, lapátfüllel, a zöldségekből készült a szeme, sőt, a savanyú uborkából még füvet is fabrikált (legyező formára letéve a sűrűn bevagdosott uborkát), amit az elefántnak kellett megennie.
Alapvetően a gyerek igényeit kell magunk előtt tartani: ha van kedvenc mesefigurája, akkor olyan formára csinálni az ennivalót. Ez a pár fotó talán ad ihletet:
Fotó: mindmegette.hu
Fotó: libri.hu
Fotó: mia.lv
Fotó: blog.xfree.hu
Ha ezek sem jönnek be, akkor jön az én felfogásom szerint az, hogy ki kell éheztetni a gyereket. Ez annyit tesz, hogy vízen kívül mást nem kap, és mindig oda kell ültetni az asztalhoz, amikor eszik a család, az ő tányérjába első nap szedünk, aztán ha nem eszi meg, következő naptól nem teszünk, hisz előző nap sem evett, nem akarjuk összemaszatolni a tányért, és fel sem állhat, amíg nem végeztünk, de szóljon, ha kér! Ezt el is kell mondani neki! (Kegyetlen, tudom, de szükséges lépésnek tartom.) Ezzel rá lehet vezetni a gyereket, hogy vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartania, ennie kell. A közösségbe kerüléskor sem lehet arra apellálni, hogy majd a bölcsődei gondozók, az óvónők, a dajka nénik, az iskolai konyhás nénik a normál, főtt étel helyett csokipudingot, mogyorókrémet és hasonló, egyéb dolgokat adnak neki. Egyrészt nem lesz teljes az étkezése – ez pedig az agyfejlődésében, tudásában fogja gátolni -, másrészt kiközösíthetik emiatt – az utóbbit nem ajánlom senkinek… Ennél a lépésnél a hűtőt és a szekrényt el kell zárni a gyerek elől, és pár napra nagyon kemény anyukának, azaz kiképző tisztnek kell állnunk. Nagyjából a harmadik napnál már éhes lesz a gyerek, és megeszi azt, amit elé teszünk. De ekkortól nincs nasi, édesség, csak főtt étel, tehát hús, zöldség.
Neveltetéstől függ, de én az étkezés előtti imát is megvonnám a gyerektől, ha nem eszik, tehát ha az ő tányérja üres. Ezzel is éreztetve, hogy ő büntetésben van, hisz rosszat tesz: nem eszik. Kiabálni vele viszont nem szabad, játékot sem elvenni, semmi mást. Akár ha másfél éves, akár ha öt, érezni fogja, hogy valamit nagyon változtatnia kell.
A büntiket ugyanis nem szabad keverni, variálni, egyszerre csak egy fajtát lehet kiszabni fegyelmezésként, mert ha több dologgal büntetjük egyszerre, nem fogja tudni, mit is csináljon.
Nem vagyok semmilyen szakértő, mindössze egy anyuka, aki három gyerkőccel rendelkezik – és kitapasztaltam, mik azok a ténylegesen bevált módszerek, amik segíthetnek.
Köszönöm, hogy elolvastad! 🙂
Kommentek