3 éves lett a fiam. Azaz A Fiam. Így, nagy F-fel írva, mert a lehető legjobb dolog, hogy beköltözött az életünkbe. Kicsit több is, mint 3, mert az a plusz 9 hónap, amíg igen nagyon közeli bérleményben ténykedett – belsőépítészkedett, boxmeccselt, hullámlovaskodott, stb. -, és az a pár (hó)nap, amíg “elkészült” a terv a megvalósult kétcsíkos tesztig, az megnyújtja az időt.
Annyira, de annyira sok nehézségen van túl ez a csepp gyermek, ami azért nem a legkönnyebb pocakbérlőséget és élete első három évét jelenti.
Olyan stressz és fájdalom mellett, mint amit bennem átélt, nem semmi, hogy ő életben van!
Emlékszem, amikor szóltak, hogy anyukám exitált, én egyetlen dologra koncentráltam: kértem, könyörögtem Neki, a Babámnak, hogy maradjon, ő legalább maradjon életben, ott a pocakomban.
Aztán és azóta, ami kálvária volt és van is az exitálás miatt (aki nem érti: orvosi értelemben a halált nevezik ennek), tényleg csoda, hogy él a kicsim.
Hozzávéve, hogy szüléskor nem sokon múlt, hogy mindketten, de inkább főleg ő követi a Nagyit… aztán a hathetes kontrollon közlik azt a döbbenetes hírt, hogy “anyuka, a gyermek beteg”… na hát, mit mondjak, a Picim egy csodalény. Túlél mindent és mindenkit. Legyőzi azt, amit kábé lehetetlen lenne – professzorasszony szerint a gyerek leletei köszönőviszonyban sincsenek a gyerekkel; az nem lehet, hogy ez a mosolygós, aktív gyerek ilyen, agyi és teljes testre kiható problémával küzdjön… tényleg csoda. A mi kis apró, ici-pici csodánk. (Azóta is hegyre-halomra jönnek elő a gondok, de nem engedjük, hogy ledöntse a lábáról.)
Ő az, aki miatt nem engedtem és soha nem engedek semmit, túlélek mindent, és az utolsó leheletemig harcolok. Igen, van két nővére, akik szintén okot adnak a fel nem adásra, de Ő… egy olyan álom, egy olyan megvalósult álom, amit nem gondoltam.
Vele tudom végre, mi a különbség a Nők és a Férfiak közt. Nem arra gondolok, hogy a lábuk közt egy befele nyíló dolog vagy egy himbilimbi van. Tudom végre, miért más a nők és a férfiak gondolkodása.
Ő, ez az apró-pici kis lény, azt tette velem, amit már rég éreztem: a mindenen áthatoló kitartást adta. Mert ott rezgett, ott mozgott bennem, a pocakomban, és minden egyes alkalommal, ahogy arrébb tolt egy-egy berendezési tárgyat, hogy kényelmesebben elférjen, én olyan eufórikus örömben voltam, amiben már nagyon rég. Azóta is, minden egyes pillanatban, ahogy rám néz, ahogy kér, amikor könyörög, hogy a harmadik fagyit is “ana léccciii! kéjlek!” bontsam ki, a boldogsághormon eluralkodik bennem.
Az nem elég szó rá, hogy imádom. Mert ez sokkal több annál. Olyan szinten vagyok szerelmes belé, hogy a nap minden percében, minden másodpercében képes vagyok odaugrani hozzá és össze-vissza puszilgatni. Csupán azért, mert van nekünk. A puszta léte boldogsággal tölt el.
A boldogságom, egy Szőke Hercegben megtestesülve.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: