A minap felmerült a munkahelyváltás (a főnök eddig sem volt normális, de mostanra totálisan megkergült), és a szóba jöhető helyek közé bekerült egy olyan is, ami engem megrémít. Mert nem arról van szó, hogy nem akarom, hogy többet kapjon fizetést, kevesebb munkáért, hanem a körülmények.
Éles lőszerrel felfegyverkezve.
Pengeélen táncoló idegekkel.
Véletlenül(?) gyerekre lőni. Még akkor is megterhelő, ha az a gyerek a gépfegyvert fogja rá és ki van biztosítva. És parancsba kapja.
Akkor mit csinál? Melyik az erősebb: a parancs végrehajtása vagy a lelki oldal, hogy neki is vannak gyerekei és belegondol hirtelen, mi lenne, ha az ő gyerekei állnának ott.
Igazából nem tudom eldönteni, melyik lenne a jobb: lelő egy gyereket vagy egy gyerek lövi le őt? Egyik és másik esetnél is halott lenne. Idegileg biztosan. Egy idegi roncsot pedig nem jó visszakapni otthonra. Ha hazaér és azt látja: az ő gyerekei élnek, mert megmentette őket, azzal, hogy egy másik gyereket megölt…
Nem akarom, hogy a napi esti beszélgetés valami olyan legyen, hogy:
– Szia drágám, milyen napod volt?
– Ó, remek, édesem, ma három, állig felfegyverzett kölyköt lőttem sz*rrá. De ti éltek és ez a lényeg!
– Szuper vagy, imádlak! Kérsz egy kis rántott békacombot is a sült bárány mellé? Vagy egy kis kaviárt ennél…?
– Mindegy, életem, csak gyorsan, mert kiéheztem a nagy gyilkolászásra!
Kábé pont ez az, amire nagyon nincs szükségem…
És akárhogy is finomítom, jelenleg efelé tendálunk. Hogy éles lőfegyverrel töltött csúzlival a vállán, pengeélen táncoló idegszálakkal, egyenruhában kell feszítenie. Védve minket, a Hazát.
A kép csak illusztráció!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: