Sajnos(?) a régebbi munkáim során nagyon sok olyan dokumentum került a kezembe, ami – fogalmazzunk finoman – borzalmas részletességgel tárta fel a valódi történelmet. Hogy ki és mit csinált.
A mostani hivatalos magyarázat a következő: volt egy nagy csapat fiatal, akik kivívták a szabadságot, és nekik menekülniük kellett, mert jöttek a gonosz oroszok, akik amúgy szovjetek voltak, és elvileg “rendet” tettek. (Figyelmébe ajánlanám a kétkedőknek, hogy most hova fordul sok vezető, melyik ország fele, hogy Putyin, segíts!, és Putyin segít. Aktuálpolitika, bocs.) Az én családom is megsínylette ezt az időszakot, úgyhogy nem kell azt hinni rólam, hogy csak egy elvakult nőszemély vagyok. Az én szüleim-nagyszüleim-dédszüleim is bújkálni kényszerültek a szovjet, kiéhezett katonák elől.
Ezzel szemben egy kissé árnyaltabb a gyakorlati, számomra bizonyított és titkosított történelem.
Volt egy nagy csapat fiatal, akik ki akarták vívni a szabadságot. Ezek a fiatalok itt-ott túllőttek a célon. Lámpavasra húztak fel ártatlan embert, mert barna volt a cipője, vagy kabát volt rajta, esetleg éppen kalapot viselt a fején (a nyuszikás vicc ugyebár: ha van rajta sapka, azért, ha nincs, azért; csak ez élesben ment, ember emberre támadt). Elevenen égettek meg ártatlan embert, mert arra járt. Járulékos költségek, tudom. De hogy az agyonégetett, ártatlan halottat leköpi egy olyan ember(?), akit most ajnároznak, és nagyon híres – nevezzük X-nek -, és… na nem mondok rá több jelzőt, mert számomra nem ember. Hívtak, de pont emiatt nem vagyok hajlandó a személy szerint hozzá kapcsolódó, az ő istenítéséről szóló ünnepségeken részt venni.
Az én szülővárosomban is történtek attrocitások. Beszéltem olyan emberrel, aki ott volt, amikor lőttek – előtte, aznap délután a drága dédmamám annyit mondott anyukámnak, amikor sétáltak az Egyetemnél, hogy jobb lesz innen sürgősen továbbállni, mert ebből baj lesz; mindig is mondtam, hogy bölcs asszony volt! -. Nem a fiatalok tömegében állt, és elmondta, mi történt valójában, ott, bent, az épületben, mit éreztek, milyen parancsokat kaptak, és egyáltalán ez az egész milyen volt bentről nézve. Mondanom sem kell, teljesen más szerepel a hivatalos jelentésben. Mert mint tudjuk, statisztikát, jelentést bárki tud gyártani. Tovább van titkosítva a dolog, minthogy felfedhető legyen per pillanat, pedig 60 év telt el. Ebből sejthető, hogy az eredeti, 50 éves titkosítás meghosszabbításának oka van.
Tény, hogy annak idején aki vezette Magyarországot, kénytelen volt külföldről segítséget kérni. Kénytelen volt telefonálni, mert kezdett kicsúszni az irányítás a keze közül. (Nevezzük L.-nek az illetőt, akiről szó van.) Elárulhatom: ha nagyon nagy baj lenne, most is a telefonhoz nyúlna az ország feje. Mint minden ország vezetője. Ezen nincs mit csodálkozni, nagyjából egyértelmű, logikus, hisz ha önmagunk nem tudunk megoldani egy problémát, akkor külső segítséget kérünk, a civil életben is. (A legegyszerűbb példa: anya, hol van a zoknim? És anya megmondja, pedig ő egy külső ember, nem a kérdező.)
Ezzel az egésszel annyi a probléma, mint a történelem nevű tantárgy oktatásával, hogy mindig az adott politikai felfogás szerint kell oktatni. Ami nagyon gyakran nem fedi még kicsit sem a valóságot. Szomorú, de tény.
Anno a lázadók voltak a gonoszak, most pedig dicsőíteni kell őket. Most a “felszabadítók” a gonoszak, az “ellenállók” pedig a jók. Dicshimnuszt kell írni és énekelni nekik, pedig amit tettek, nem minden volt úgy, ahogy most előadják.
Rengeteg olyan dologba ütközöm bele, hogy a gyerekekkel ódákat zengetnek azokról, akik szörnyűségeket követtek el, mert ők voltak a hősök. Nem vagyok hajlandó egyetlen olyan dolgot sem megcsináltatni a saját gyerekeimmel, amik a fent említett, mára hősként emlegetett X-hez és társaihoz köthetőek. Mert ők nem hősök. Ők mindössze lázadó fiatalok voltak, akik hirtelen vérszemet kaptak és nem csak azokat tették el láb alól, akik tényleges bűnöket követtek el, hanem azokat is, akik nem ártottak.
Egy ismerősöm mesélte, hogy ő csupán kisgyerek volt, amikor a szomszédjukat elkapták és a ház előtt felakasztották. Azok a “hősök”, igen, akikről most ódákat zeng a közszolgálati és a kereskedelmi tévé. A bűne az volt, hogy lement az utcára. Mert a gyerekei éhesek voltak és ételt akart venni nekik. A gyerekei élőben végignézhették, ahogy az édesapjukat megölik, majd a holttestét meggyalázzák. És éhen maradtak. Az ilyen fiatalokat miért kellene most, idősebb korukban isteníteni? Mivel szolgáltak rá? Nem sokkal kevesebbet tettek a Szöghi Lajos családjával sem tíz évvel ezelőtt! Azokat az elkövetőket is ötven év múlva isteníteni kell? Lakatos-Kolompár-Hozéármándórikkkárdóékról tereket, múzeumokat neveznek el és himnuszt írnak hozzájuk? Alapítványokat hoznak létre az ő nevükkel? Mert ők hősök voltak?
Nagyon elfordult a mai világ. Mondhatni kifordult a helyéből. Mert vannak/voltak jók és rosszak. Mikor melyik az erősebb tábor.
Az alábbi két kép azt hiszem, kellően bemutatja azt az ellenszenvet, amit a most isteníteni kötelező emberekkel szemben érzek. Akik ezt művelték magyar emberekkel, azoknak a nevét kell most dicshimnuszba foglalni. Azok kapnak állami kitüntetést, akik képesek ilyet tenni.
A szöveg, ami nem teljesen olvasható: “A Körúton elfogott járókelőt azzal, hogy ávós, felakasztották”
A kép alatt elmosódott szöveg: “A Spiegel c. nyugat-német lap közölte ezt a szörnyű képet, amely a mosonmagyaróvári vérengzés egyik részletét mutatja be.”
