Férjjel a minap egy elég mélyreható beszélgetést folytattunk. Nem titok: ő nagyon nem nézi jó szemmel, hogy nekem a tulajdonomban van egy lakás, neki pedig nincs. Az sem, hogy gyűlöli nem szereti az én szülővárosomat mert csak.
Viszont egyre inkább elismeri azt a fotózást, amit én csinálok. Ezért gondolt egy merészet és nagyot, és miután mutogattam neki (nem középső ujjal!), hogy milyen szuper dolgokat lehet kapni potom száznyolvcvanezer forintért, úgy döntött: kellemest a hasznossal, és szerezzünk rá pénzt!
Azt mondta: adjam el a lakásomat, és vegyünk egy csúcsszuper alapgépet, amihez ő megveszi a két objektívet, ami szükségeltetik a tökéletes fotók elkészítéséhez. (Lehet saccolni, mennyire is kerül sokba egy alapgép…)
A lakásomat viszont nem szeretném eladni. Túl jó helyen van, a gyermekeim túl okosak, ez pedig kb. nagyonsok egyetem közvetlen környékén van, tömegközlekedéssel, sportolási lehetőségek egész garmadával, óvodák-iskolák-orvosok-boltok-pagony, mind-mind karnyújtásnyira. (Ügyes volt az anyukám, amikor kinézte. Meg a dédpapám is, hogy segített megvenni.)
Nézelődött Férj bátran és aprólékosan, hogy mi lenne a tökéletes gép, ami nem 3 millióba kerül. Persze, az lenne a legjobb, de mivel nem vagyok egy Nánási Pál, így kénytelen vagyok lemondani róla. Meg hát ki se tudnám használni, mert ki a fene fizetne ki egy nagy névvel nem rendelkező kattintgatónak sok százezret egy sorozatfotózásra? Ugye, hogy senki. 😉
Maradt egy aranyos gépentyű, egy olyan márkájú, amit évek óta nyúzok, és hát szép, szép, amit csinálok a mostanival, de haladni kell(ene) a korral.
A poén az, hogy én/mi pár év alatt összekuporgattam/tunk egy kisebb stúdióhoz való háttérkelléktárat, de nem úgy, hogy egyben kiadtam százhúszezret az állványért, hanem itt is, ott is nézelődés, kutakodás: mi a jó, mit lehet megjavítani és használni – és mi az, aminél pislogtak a gyerekek a legutóbbi fotózáskor, mert jujj-de-erős-fénye-van-a-néninek! A néni én lennék…
Férj pedig szerintem megelégelte, hogy az asszony nem a csirkebelet huzigálja 12 órán keresztül a vágóhídon – mert az munka! -, és azt merte mondani: ha én megszerzem az alapgépet, ő megszerzi nekem a két objektívet, és el lehet indulni a fotózás világába, vállalkozóit kiváltani, és fogjam már fel, hogy olyan tehetségem van hozzá, amit kár lenne elpazarolni! Az ellenvetésemet, miszerint tartok tőle, hogy nem lenne annyi munkám/megrendelésem, hogy megêljünk, rövidre zárta egy mondattal: “Megnézted már, milyen munkáid vannak, és milyen az, amikor százezret kiadnak a másik fotós selejtjére? Egy évre előre kellene foglalni hozzád időpontot, anya!”
Noshát, ha valaki lenne olyan jó és hozzám vágna cirka 540 ezer Ft-ot, azt én nagyon megköszönném! Van valahol egy-két vállalkozó kedvű szponzor esetleg? 😉
Egy apró önreklám, ami talán segíthet dönteni, megérdemlek-e egy esélyt: ősrégi, hibás, manuális objektívvel fotózott Picim legutóbb készült képe:
Kommentek