Nem is tudom, miért szeretem ezt csinálni. Nem, talán a szeretem szó valahol a semmi környékén szerepel. Én ezt imádom ugyanis. 🙂
Történt, hogy engem – akik figyelmesen olvasgatnak, talán emlékeznek rá – felkért a Művészeti Iskola vezetője, hogy legyek olyan kedves és a mostani naptár néptáncszakát cakkumpúder én kattogtassam már el. Bólogattam. (Na jó, ujjongtam magamban. Csak csendben és halkan. Aztán rögtön kipakoltam a fészbúkra. 🙂 )
Mostanáig kellett volna megvenni azt a masinát, amit kinéztem – ha pénzügyileg nem húz keresztbe minden számítást egy-két olyan emberke, akiknek a kanál vízben való megfojtása nem keltene igazán nagy bűntudatot bennem. Azzal lényegesen könnyebben tudtam volna fotózni. De most ez van, ezt kell szeretni – és mivel nem fizetnek érte, úgymond társadalmi munka, kénytelenek beérni velem.
Idén sem sikerült megvenni 🙁 (Mondjam azt, hogy emiatt nem bánom, hogy
nem sikerült találkoznom a Nagy Szerelemmel, miközben kivédi a labdát?
Pedig csak egyetlen fotót szeretnék készíteni róla, csak egyet: ahogy kinyúl a vízből és megfogja a labdát.)
Tele van olyan pillanatokkal a fotózás, ami megismételhetetlen. Csodálatos. Olyan pillanatokat lehet elkapni, ami valami varázst ad át az ott látottakból. Azt most már tudom, hogy egy kis kutatómunkát kell végeznem. Mert én eddig csak lesifotósként ténykedtem, egészen kis gyerekek közt. Most viszont a “Hát ez meg ki?” “Biztos a fotós.” mondat folyosón történő elhangzása után záporoztak a leskelődők, az ajtóban ácsorgók, gyerek és felnőtt egyaránt kíváncsiskodott. (Nem volt nehéz rájönni, ernyőstül-táskástul nem sok idegen felnőtt merészkedik oda a fotózásra előkészülő gyerekek közé.)
Engem nem zavart ez a fajta “tömeg”, hisz nem sok néznivaló van a hatalmas hátsó fertályomon, a hang nélküliségem pedig nem látszik hátulról, legfeljebb mutogatással tudhatták meg, hogy az a kövér disznó ott, olyan idióta tartásban éppen hang nélkül leledzik. Ergo nem volt rajtam látnivaló. A modelleket viszont felettébb izgatta – ami engem meglepett. Hisz nem először volt olyan, hogy nézik őket, fotózzák őket, színpadon is álltak már vagy kétszer, és mivel folyamatosan tükör előtt táncolnak a próbákon, önmagukat és egymást is látják. De az, hogy a többiek bámulják őket, ettől pedig zavarban vannak… nos, ez pont nem merült fel bennem. (Tudom, tudom, rossz fotós vagyok, hogy erre nem számítottam…)
Muris volt, ahogy a tánctanárnő bemutatott azoknak a gyerekeknek, akik még nem ismernek – hisz én már idestova kb. hat éve fotózom őket, a szemem előtt nőttek fel -, és a legkisebbeket kivéve mind tudta, kinek vagyok az anyukája és mi az ördögöt is keresek én ott fekete holmikkal körülvéve.
Valahogy úgy éreztem magamat a sok brokát és selyem és virágos blúz közt, mintha a tuvarazslat.cafeblog.hu szerzője lennék. Hisz én is csodaszép kelmék közt csináltam azt, amit szeretek. 🙂 Nagymamám rengeteg ilyen, virágos blúzzal rendelkezett. Ettől olyan volt, mintha újra otthon lennék, nála. Mellé ezek a hatalmas szoknyák…?! Valahogy megértem, milyen is lehet TVZS-nek, hogy ott dolgozik, ahol. Ezek ugyan viseletes ruhák, ám a mai napig olyan szépek, hogy ihaj!
Ha érdekel a további fejlemény, hogy milyen is az a tündérrózsa, akinek a fején pántlika, a lábán pedig sarkantyú virít, kattints IDE!
Kommentek