1.0bopcibloghttps://bopci.cafeblog.hubopci bloghttps://bopci.cafeblog.hu/author/civisnoegyletfreemail-hu/<p>Van az az öt perc reggelente, amikor Férj már le van adva a munkahelyén, én pedig álmosan pislogva lépek oda a kávéfőzőhöz, megnyomva a gombot.</p> <p>Villog, előkészül. Körbenézek és úgy döntök: egye fene a mosogatni valót, a gépből se akarok még kipakolni-elpakolni, csak arra vágyom, hogy a takaró alá bújhassak, az extra fogyókúrás kávémmal, és a telefonba bújva végigpörgessem az értesítéseket.</p> <p>Egyiknek babája lesz - tök jó, végre! Annyira várták már! -, másik éppen találós kérdést tett fel, hogy hol van vajon, telis-tele fénylő gömbökkel a plafonon, harmadik a kislánya legújabb mutatványát töltötte fel a netre.</p> <p>Egy fotó megragadja a szememet: hatalmas citrom, mákos puding-szerűség citromhéjdarabokkal, mintha valami tejberizs vagy chia-puding lenne, és egy kicsit nézem, élvezettel belebambulok: hogyan készülhetett. Akaratlanul is eszembe jut egy telefonbeszélgetés a bloggertársammal, amikor a fotó készítőjéről volt szó, én pedig pont a kedvenc boltomban voltam - abban, ami olcsónak hirdeti magát, anyuka, mert jobb, mint a hattyú nászajándékba -, és az a kedves, mosolygós srác volt a pénztárban, aki a szemmel láthatóan karikás szemű vásárlót is ugyanolyan kedvesen szolgálja ki, mint a hidrogénszőke-magassarkús-béemvékulcstartós plázacicát...</p> <p>A másik szobából pedig meghallom: <em>jó reggelt, Pepa, jó reggelt, Zozi!</em>, és tudom: a kávémat gyorsan kell lehörpinteni, aztán mehetek zajolni, konyhát pakolni, takarítani. Mert ennyi időm volt mára, amikor önmagam lehetek.</p> <p> </p> <p><a href="https://bopci.cafeblog.hu/files/2016/08/IMG_20160825_073243.jpg"><img class="aligncenter size-large wp-image-6799" src="https://bopci.cafeblog.hu/files/2016/08/IMG_20160825_073243-480x600.jpg" alt="IMG_20160825_073243" width="480" height="600" /></a></p> <p> </p> <p> </p> <p> </p>richhttps://bopci.cafeblog.hu/files/2016/08/IMG_20160825_073243-150x150.jpg150150