Amihez még mindig nem szoktam hozzá: kölyökgyilkolás

Sok éve vagyunk már itt kint, de a mai napig nem tudom felfogni azt a dolgot, amit a kan macskák tesznek: megölik az újszülött kismacskákat.

Igen, logikus, amit mondott párom, hogy mi az oka – ha megöli a kismacskát, akkor az anyjával tud kamatyolni újra, mert nem a kölykökkel van az anya elfoglalva, hanem a kandúrozással -, de én emberből vagyok és felfoghatatlan számomra, hogy egy szülő hogy képes a saját utódját megölni.

Ez történt ma reggel is. Késő este még fotóztam a kismacskák közül az egyik feketét a kezemben, megsimogattuk őket a gyerekekkel, ma reggel pedig az egyiknek hűlt helye lett. Plusz az apjuk settenkedett a falnál idefele, az öregebbik kutyánk pedig meg volt őrülve. (Utólag nyilvánvaló: a következő kismacskáért jött, hogy elvigye és megölje.) Azóta Maxikusz nem nagyon mozdul mellőlük, ráadásul hozná befele őket, bökdösi a kezemet, hogy segítsek, én is hozzam be a kölykeit. Az ő érdekükben nem akarom, mert a gyerekeimet és magamat is ismerem annyira, hogy nem lenne nyugtuk. 😀

Hogy most a fotón szereplő kismacska az-e, aki él még, vagy az, amelyiket már megölt az apjuk, fogalmam sincs. Egyformák voltak totálisan.