Boldog egy évtizedet, bopci!

Mivel 10 éve jelent meg hivatalosan – is – az első bejegyzésem, ami követhető volt, egy elég értékes játékon törtem a fejemet, ami meg tudja mutatni, ki is vagyok én valójában, és elég értékes ahhoz, hogy érdemes legyen érte kutakodni, dolgozni érte. Valahogy ki akartam fejezni, hogy egyedi és különleges dolog a blogom – amit ugyebár én tudok 🙂 -, de nem vagyok rajzból nagyon ügyes, sőt, kicsit sem, pénzem pedig nincs grafikus fogadására, pedig van egy elképzelt ikonom, amit valahogy, valamikor meg fogok tudni csinálni saját magamról, vagyis a blogomról, ami engem jelent: bopcit.

Azt a bopcit, aki – mostanra – több, mint 10 évvel ezelőtt vett egy nagy levegőt, és elkezdett kiírni magából mindent, de mindent, amit érez, amit szeretne, miről mit gondol, és úgy általában mindent leírt, ami vele/velük történt.

Volt benne szeretet, boldogság, öröm, gond, baj, bánat, és igen, ami sok embert kiborított: családon belüli erőszak. (Ebben elég sok részem volt, részint azért, mert le mertem írni, hogy márpedig megütött, lefogott, püfölt, meg sem állt, amíg le nem nyugodott. Igazából fogalmam sincs, hogy néztem ki ezek után, meg azt sem tudom, akkor miért nem volt annyi eszem, hogy otthagyom a francba. Jó, hát utólag könnyű okosnak lenni.)

De tény, hogy egy idő után – főleg az ilyen verekedős hangulatok után – inkább csak recepteket firkantottam le. Nem egyet, nem is kettőt.

Volt olyan, hogy megkerestek, hogy szeretnék kiadni az életemet könyv formájában, mert annyira jó. Az akkori “másik felem” nem engedte. (Nem írom le, hogy párom, mert nem tartom már annak, hisz aki egy nőt megüt, az nem szereti, nem érdemli, hogy párkapcsolatnak tekintsék.)

Benne volt a tíz évben olyan, amit mostanra nem merek visszaolvasni, mert annyira mély sebeket tépne fel, hogy ha rágondolok is fáj.

Átéltem én sok dolgot, kaptam életveszélyes fenyegetést is miatta – amit a mai napig nem értek, miért -, nemi erőszakot is átéltem (részben) miatta, meg annyi sok dolgot kaptam csak azért, hogy elkezdtem írni, amit nem tudok most összefirkantani.

Felkeresett egy híres színész is, munkát ajánlott (nem MLM!). Üröm az örömben, hogy nem tudtam vele kommunikálni érdemben, mert pont akkor haldokolt az anyukám, amikor ez az ember írt. Én pedig akkortól valahogy máshogy éltem. Ez alatt a 10 év alatt ugyanis teljesen árva lettem. Rendőri tanácsra nem írtam le teljesen azt, hogy hogyan halt meg anyukám, ki mit hibázott – na és persze mivel tart a nyomozás, emiatt nem is lehet. Hisz nem vádolhatok meg senkit semmivel, le sem írhatom, ki mit csinált, illetve nem csinált. Na mindegy, ez egy másik történet. (A leírható részek itt olvashatóak: http://www.anyatlankorcs.cafeblog.hu)

A kezdetekkor még volt elég nagy rokonságom, barátaim – akik azóta lekoptak nagyrészt -, én pedig ezer meg egyszer újra kezdtem az életemet. Mert én ilyen kis újrakezdő vagyok.

Kitanultam egy-két szakmát, aminek nagyrészéről nincs papírom, viszont nem tanultam meg angolul annyira, hogy egy tárgyalást le tudjak vezetni, ellenben van plusz két csodaszép gyermekem és egy élettársam. Nem, férjem még mindig nincs. (Nem is lesz, ahogy elnézem… Nagy Leventét leszámítva, akihez az oviban mentem hozzá, egészen négy éves koromban. Nem bele voltam szerelmes, hanem a Gyusziba, de nem volt lényeges már akkor sem, hisz a Levente viszont szerelmes volt belém és kész. 😀 )

10 évem alatt történt egy kisebb (nagyobb) fajta csoda: megkérték a kezemet is, az anyukámtól! Igen, az eredeti blogomnak köszönhetően! És kaptam jegyajándékot vagy hogy hívjákot. Nem gyűrűt, annál sokkal értékesebbet, hisz abból egyetlen darab készült az egész világon ilyen formában, és aranyból van. Az anyukám pedig igen-t mondott az illetőnek, hogy ha én akarom, akkor hozzámehetek. Elgondolkodtató… nem itt lennék, hanem valahol a tengeren túlon, perfekt angollal, és nem itt kellett volna a jogsi megszerzésével bíbelődni, hanem ott, száz dollárból meg tudtam volna csinálni, mostanra pedig tudnék karácsonyra gesztenyével töltött pulykát sütni, juharsziruppal leöntött palacsintát tenni a nagylányom elé… viszont nem biztos, hogy lenne középső szöszim és pici hercegem.

Vagy ha a másik fazonhoz mentem volna hozzá, akkor közelebb lennék Lappföldhöz, mint most, és lenne legalább két gyermekem, egy-két jólmenő vállalkozásom – de én itthon maradtam, az anyukámmal és a nagylányommal. Nem hagytam el az anyukámat, túlságosan szerettem és szeretem a mai napig, hiába halt meg.

10 évvel ezelőtt még azt mondtam: utálom a politikát. Mostanra értem, megértem és átlátom. Fogalmam sincs, miért és hogyan, de látom az összefüggéseket: azokat, amiket az átlag emberek nem látnak, nem érdekli őket, és a strucc-politikát folytatják. A politika egy művészet. Egy olyan színház, ahol az üzemeltető és a színészek harcolnak a színház vezetőjével, hogy minden úgy legyen, hogy a főszereplőknek ne világítson a szemébe a reflektor.

10 éve dunsztom nem volt arról, hogy hány féle programozás létezik, és a kacsacsőrbe mit és hogyan kell beírni a program nyelvezetébe, meg hogy milyen számok vannak benne. Most már tudom. 🙂

10 év alatt most vagyok az ötödik blogszolgáltatónál. Elég magas szám. Ennél magasabb akkor lesz, ha önállósítom magamat.

Írtam több ezer bejegyzést ennyi idő alatt. Volt, hogy napi 4-5 db került ki a kezem alól, de volt, hogy csak heti-havi 1, sőt, olyan is, hogy annyira el voltam keseredve, hogy egyetlen betűt sem tudtam leütni jó ideig. (Ilyen volt például az, amikor az anyukámat kellett ápolnom, eltemetnem, mindet úgy, hogy közben a kicsi hercegem volt a pocakomban, akit soha nem láthatott az anyukám, és olyan szinten borult fel az életem, ami nem embernek, főleg nem terhes nőnek való.)

A 10 év alatt volt, hogy menekülnöm kellett, volt hogy bűnügyi helyszínelő kocsi jött ki a lakáshoz, és nem egyszer voltam életveszélyben.

Le kellett hazudnom egy évtized alatt az égről a csillagokat is, térden állva könyörögtem, hogy élje túl a gyermekem a lázat, nem is egyszer – és ezek nem mindegyike volt lejegyezve. Mert kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy lepötyögjem.

De az utóbbi időben kezdek rájönni, hogy ha ez a 10 év nem lett elég ahhoz, hogy elérjem, amit akarok – hát, azt hiszem, velem van valami gond.

De vissza az eredeti gondolathoz, a kávéimádó nőszemélyhez, aki én vagyok. 🙂

Mert egy nagy játékot hirdettem, egyedi nyereménnyel. Ez a nyeremény pedig egy egyedi bögre lett. Persze, sokan tudnak bögrére nyomtattatni akármilyen figurát, de ez most az a bögre, amiből kettő darab létezik összesen. (Azért kettő, mert virtuálisan a nyertessel kávézok.)

A legérdekesebb dolog pedig az volt az egészben, hogy hiába van nekem vagy 1200 követőm a facebookon, egyetlen ember vette a fáradtságot, hogy megnézze, mikor is kezdtem el írni. De ő megtalálta az el sem rejtett bejegyzést, és megírta a helyes megfejtést. 🙂 Remélem örülni fog a bögrének! 🙂

Gondoltam rá, hogy tortázok és hamarabb is kiteszem ezt a bejegyzést, de nem volt elég jó ötlet, hisz december 10-én éjfélig lehetett játszani, tippelni, kutakodni, hogy mi is az az első időpont, ami hivatalosan is elindította bopcit. Előre meg nem lövöm le a poént! 🙂