Meg kellene köszönnöm. Igen, meg. Azt, hogy eldöntik helyettem, mit gondoljak a migránsokról, a betelepítési kvótáról, a saját életemről.
Meg kellene köszönnöm, hogy nap mint nap az orrom alá dörgölik, hogy nem tudok úgy kemény húsz kilométert vezetni főúton vagy autópályán, hogy ne rágják a fülembe, hogyan kell szavaznom.
Hogy ha kinyitom a postaládámat, a számlák mellé megkapjam a hol színes szórólapot, hol fehér, névre szóló borítékot, hogy szavazzak “NEM”-mel.
Köszönöm, hogy a trolira fellszállva, a kisboltba, a nagyobb boltba, a pékségbe belépve, a virágosnál és a temetőben is csak egy témát hallok-látok: szavazz ” NEM”-mel.
Semmi önálló gondolatom nem lehet, mert a kedvenc filmem közben is felhangzik a reklám, hogy ez mennyire az én érdekem, és nemzeti és magyar vagyok és tartsunk össze és keresztény kontinens…
És köszönöm, majd én eldöntöm, van-e kedvem a Békás-tónál levő vadkacsák és hattyúk etetése fotózása helyett becammogni a visítozó gyerkőceimmel a régi ovinkba, hogy a hatodik “De mikor megyünk már vissza a játszótérre? Mert ő kipróbálhatta a hintát, én meg csak nyolcszor csúsztam a tizenkétéves korhatáros csúszdán!” kérdés után behúzzam az ikszemet! Nem, nincs szükségem rá, hogy az ikszipszilon káefté megbízásából felvilágosítsanak pro és kontra a migránsokról, a terrorveszélyről, mert nekem már annyira elegem van az egészből, hogy… NAGYON!
De azért köszönöm! Mert én ilyen rendes vagyok.
Hát, én a felmatricázott buszokon akadtam ki végleg. Ne kelljen már a helyijáratokon isezt bámulnom. És inkább elmegyek a Békás-tóra halrajokat nézni, de még a Vekerire is inkább. Különben meg nyilván NEM, de már belefáradtam.